Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Suzaku

2014.04.02

 Lassan sétáltam Rukognai utcáin, szemlesütve élvezve a napsütést. Természetesen fogalmam sem volt, hogy épp merre járhattam, de ez már nem is zavart. Beletörődve a megváltoztathatatlanba, nem izgattam magam olyan lényegtelenségekkel, mint hogy épp hol is vagyok. Persze nem a szép emlékek hoztak vissza ide, a külterületre. Legalábbis nem az itt eltöltött éveké. Shionnal falun laktunk, így nosztalgikus hangulata volt a hasonló házaknak, szagoknak. Minél tovább sétáltam, annál szegényebb kerületbe jutottam. Egyre sűrűbben találkoztam az utcán élő, nincstelen lelkekkel. Olyanok voltak, mint én, mielőtt elmentem volna az Akadémiára. Hangos csobogás és kiabálás billentett ki a gondolataimból. Belőttem a hang forrását és toronyiránt megindultam. Kerítéseken, udvarokon keresztül, végül megpillantottam a nyugalmam megzavaróit. Néhány nagyobbacska kölyök egy feltűnően szép madarat kínoztak. Úgy tűnt, nem kispályások ilyen téren. Lenyomták a víz alá a kisállatot, és akkor rántották csak föl, amikor már nem jött föl több buborék.

- Mondd, hogy szép Rrrriku! - vércsogott a madár kétségbe esve, miután levegőhöz jutott, és sikerült kiköhögnie a lenyelt vizet. Hangtalanul a gyerekek mögé mentem. Annyira lekötötte őket a madár kínzása, hogy észre se vettek. Az erőviszonyok és az áldozat-támadó szerep teljesen nyilvánvaló volt.Elkaptam az első két gyerek ruhájának a nyakát, és a meglepettségüket kihasználva hátra perdítettem őket, majd az egyik kezemmel a madarat emeltem ki a vízből, a másikkal pedig a maradék két gyereknek osztottam le egy-egy szívből jövő atyai pofont (Shion nevelt föl egyedül, szóval az anyait nem ismertem...) Az első kettő, háttérbe szorult delikvensről majd el is felejtkeztem. Azonban azt nem állíthatom, hogy a feledékenység kölcsönös lett volna. Talán meg is járom, ha egy ismeretlen hang nem figyelmeztet.
- A hátad mögött! - jött elölről egy rekedtes hang. Ösztönösen léptem oldalra, pont elhajolva a kölyök botja elől. A következő ütése a karomon csattant és a fegyver szálkásra tört. Éreztem a kezembe maró fájdalmat, és rávigyorogtam a döbbent kölyökre. Pont úgy, mint amikor egy izgalmas harcnak nézek elébe. A gyerek pár pillanatig nagyokat nyeldesve, ledermedve nézett a szemebe, majd mikor sikerült megmozdulnia, hangos kiáltással elrohant. Nem kellett őket biztatni, a társai is mentek utána. A reszkető madár a karomon ült, és hozzám bújva próbált fölszáradni.
- Most már tiszta a levegő! - mondtam a srácok után nézve - Jobban vagy? - a madár tette a szépet, hogy nem érti amit mondok neki, és épp hozzákezdett volna megint a "Rrrrikut" éltető dicshimnuszba, amikor a szavába vágtam. - Csak meg akartam köszönni, hogy figyelmeztettél a hátulról támadó lurkóra.
- Te vagy az első aki előtt lebuktam - szólalt meg hosszú szünet után - Suzaku vagyok. 
- Chiyo - mosolyodtam el lelkesen. - Hogy érzed magad? 
- Túl élem! - ült a vállamra - Hova tartottál?
- Tekintettel, hogy gőzöm sincs, hogy merre is vagyok nem tudom,  de eredetileg a 11. osztagnál lakom, a Tiszta Lelkek Városában.
- Indulunk? - jött a következő kérdés.
- Hova? - kérdeztem teljesen ártatlanul.
- Hozzád. Kiült az értelem az arcodra, szóval gondoltam elkísérlek.
Egyfelől hálás voltam a segítségéért, másrészt most mentettem meg az életét és már pimaszkodik?   Így aztán csak ennyit kérdeztem:
- Merre induljak? - Az utat az otthonomig rekordidő alatt tettem meg. Suzaku a vállamról irányított, diktálta, hogy hol merre forduljak.
- Te hogy maradtál eddig életben? - kérdezte, miközben nyitottam ki az ajtómat és beléptem a lakásomba - csoda, hogy még egyszer sem tévedtél el úgy, hogy éhen halj mielőtt haza érnél!
- Apropó, ha már az éhenhalásnál járunk! - tűntem el a konyhában, majd onigirivel, durvára tört magokkal és természetesen szakéval jelentem meg újra - Már közel járok hozzá! Szolgáld ki magad te is! - intettem a madárkának. Nem is kellett kétszer mondani neki. Birtokba vette a neki kikészített magos tálat, majd nagy lelkesen oda jött a csészémhez és jó nagy kortyokban kezdte inni a tömény szakét. Pár korty elég volt, hogy a fejébe álljon.
- Hova valósi vagy? - faggattam kedvesen, miközben óvatosan fölemeltem az asztalról, ugyanis vészesen közel járt hozzá, hogy lepotyogjon.
- A Lélekpótlékok tartozhatnak valahova? - kérdezte két csipogós csuklás között.
- Biztos vagyok benne! - mosolyodtam el, miközben figyeltem ahogy próbálja összeszedni magát. - Ha lélekcukorka vagy, akkor hogy lett belőled madár?
- A korábbi gazdám nagyon szerette a madarakat és mindig etette őket. Volt is neki egy. Amikor meghalt a házi kedvenc, megetetett engem vele gondolom, hogy a madár életét meghosszabbítsa, de nem pont erre találtak föl. Ahelyett, hogy meggyógyítottam volna, hamarabb meghalt miattam. Amikor először megszólaltam, erre az az ember is rájött, és elhajtott a háztól.
- Shinigami volt?
- Dehogy is! - válaszolt kissé kómás hangon, majd hangos hortyogásba kezdett. Hiába lett volna még rengeteg kérdésem, nem tehettem föl őket. Pedig nagyon érdekelt volna, hogy hogy került lélekhelyettesítő egy sima lélek birtokába! Ehelyett a jövevénynek készítettem puha anyagokból egy kis fekhelyet a futonom mellé, hisz kiütötte magát.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.