Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Otthon édes otthon...

2014.04.02

 Újfent az ujjamra pislantottam. Még soha nem volt gyűrűm, és ritka mód zaklatta a kezemet az ismeretlen. Azonban az még jobban zaklatott, amit Fujimoto~san mesélt el arról a helyről, amiről csak a második osztagosok tudnak, ott sem mindenki, meg a kapitányok. Ahova azokat az alakokat zárják, akiket veszélyesnek ítélnek a Tiszta Lelkek városára nézve. Mikor hallottam a történetét kiülhetett az arcomra a döbbenet, és talán a düh is, ugyanis hirtelen elővett egy kis csomagot, majd a kezembe nyomta.

- Ezt jobb ha magadon tartod, biztonság kedvéért - fűzte hozzá egy óvatos félmosollyal az arcán Masayoshi~san.
Egy egészujjas gyűrű volt a kis dobozban, amit ott azon mód fel is kellett vennem. Meglepődve bújtattam bele az ujja, a még soha nem látott ékszerbe. Hidegen ölelte körbe a fém az ujjamat, a körmömet pedig egy pengeszerű, hegyes rész vonta óvó biztonságába. Észre se vettem, hogy az előző napi ivászat nyomait eltakarító Mei~san szép lassan mellém lépett, majd a többiek is. Megbűvölten figyeltem a furcsa fémet az ujjamon, ami egyszerre volt merev és kemény, mégsem okozott gondot benne a mozgás. Engedelmesen hajlott az akaratom szerint. Pár pillanatig hagyták, had élvezzem és szokjam a dolgot, majd Mei~san lévén a legkíváncsibb, megfogta a kezem, és egy engedélyt kérő pillantás kíséretében végig futtatta az ujját ő is az ajándékomon. Keze nyomán szúró fájdalom mart a karomba, majd végig szaladt az egész testemen, pár pillanatra enyhe bizsergést hagyva maga mögött. Megrezzent a szám, de olyan nincs, hogy én előttük beismerjem a fájdalmat, inkább igyekeztem a szemeimben gyülekező galád könnycseppet is észrevétlenül kilopni onnan, ha már a testem ilyentén el akart mindenképp árulni. Ahogy aztán a szememhez oroztam a kacsómmal, vettem csak észre a változást. Egy vékony, bár gyengének nem mondható ezüst gyűrű díszelgett az előbbi szépség helyén. Újfent döbbent pislogás vette kezdetét a részemről. Vékony, mindenféle kő nélküli ezüstgyűrű, furcsa mintákkal körbe vésve. 
- Ez miben is fog segíteni a biztonságomban? - kérdeztem meg végül, miután kibámészodtam magam kedvemre. kérdésemre döbbent pislantásokat kaptam válaszul. Végül Shinjirou~san adta meg a választ, bár nem tudtam, hogy épp döbbent, vagy a nevetését próbálja meg palástolni. (Sanda gyanúm szerint ez utóbbi volt a helyzet...) 
- Semmi furcsát nem érzel? - érdeklődte le kezdésnek.
- Már nem - bólintottam ártatlanul. 
- Nos, mi igen - bólogatott rám egy bosszantó vigyort villantva - Tudod kölyök jelen pillanatban alig érzékelni a lélekenergiádat. 
Nem helyeztem a talpamat az arca közepére, mivel válaszolt a kérdésemre, noha olyan vigyor trónolt közben a képén, ami igen csak kísértő volt ilyen téren. Ryushi~san mint egy lelkes gyerek, örömmel ölelt magához, újfent majdnem megölve az erejével. Fujimoto~san lerugdalta rólam, mi pedig az egyoldalú számonkérést kihasználva, Kirito~san és Mei~san észrevétlenül kimenekítettek.
- Meg szerettem volna köszönni - szólaltam meg, amint levették a kezüket a számról. 
- Szívesen - bólintott Kirito~san, miközben rám se nézve indult haza. 
- A gyűrűért is hálás vagyok. - próbálkoztam újfent.
- Azt is szívesen - válaszolt most Mei~san, majd megszánt, és nevetve folytatta - Ne aggódj, most jobb ha magukra hagyjuk őket. Ez amolyan... fiús dolog.
Szóval elmenekülve a "fiús dolgokat" művelő csapattól, fogadott szüleim haza kísértek. Szükség is volt rá, így ugyanis haza találtam normális idő alatt. Atyámnak is be lett mutatva szerény hajlékom, megvendégeltem őket teával, tekintve, hogy más nem is volt otthon, majd útjukra engedtem őket. Amint magam is lerendeztem ügyes-bajos dolgaimat, mert hát miért is ne, elindultam az edzőterembe, jobb dolgom nem lévén. Elvégre csak most érkeztem meg egy tíznapos élet-halál harcról, így nem is volt jobb hely, ahova mehettem volna, de nem véletlen osztottak be ide annak idején. Hangtalanul léptem be a terembe, a kapitánnyal szinte egy időben. Amint meglátott elvigyorodott.
- Fiúk, szabad a préda! - közölte, majd leült a szokott helyére. 
A hozzám legközelebb eső, bokennel ügyködő osztagtársam azon nyomban rám támadt. Meglepően lassúak voltak a mozdulatai Ryushi~sanhoz képest. Komolyabb erőfeszítés nélkül fordultam ki előle, majd vissza könyököltem, pont a tarkójára. Eddigre már a következő delikvensem is oda ért hozzám. Elkaptam a felém lendített kacsóját, és a saját lendületét kihasználva, szép ívben lendítettem át a fejem felett. A harmadik vállalkozó szellemű szellem oldalról próbálkozott, ráadásul pont Gingitsune felől, szóval meglepetésemben a katanám nyelével állcsúcson ütöttem, majd egy jól irányzott rúgással felküldtem a szerencsétlent a plafonba. Izgalmas látványt nyújtott, ahogy próbálta kiszabadítani a beszorult fejét...  
A következő alaknál nem volt időm a kardomat előrántani. Nem mintha ő karddal jött  volna ellenem.  Pár percig egyszerre védtük egymás ütéseit, és próbáltuk kölcsönösen megütni a másikat. Majd megunva a dolgot fellendítettem ellenfelemet a levegőbe, ám még mielőtt lepottyanhatott volna, reményeim szerint fejjel a földre, érthetetlen okokból alólam is kiszaladt a talaj. Zuhantába rántotta ki a lábaim. Egyszerre perdültünk meg a levegőben, majd érkeztünk a földre, természetesen talpra.
- Azt ne mond, hogy visszafogod magad! - vigyorogtam a férfira kissé talán gonoszul - Bosszantani akarsz?
- Csak önző, türelmetlen kölykök akarnak rögtön a lényegre térni! - igazította meg a ruháját elégedett fejjel. 
Nem volt mese, újabb támadásra indultam, mit ellenfelem újfent szépen védett. Ég és föld volt Ryushi~san harci stílusa és osztagtársam Kinoshita~san stílusa között. Osztagtársam eredetileg második osztagos volt nagyon sokáig, csak ott folyamatos megrovásokban, meg ég tudja milyen büntetésekben volt része, ugyanis neki parancsolni nem lehetett már akkor sem, arról nem is beszélve, hogy nem volt túl jó kémnek, mert vagy nem érdekelte valami, de akkor el se ment, vagy ha érdekelte, akkor meg nem állt meg a kémkedésnél. Végül nálunk és nem a kivégzőosztagnál kötött ki, és csak azért, mert elég erős volt ahhoz, hogy Kenpachi~san érdekes játszópajtást lásson benne. Bár azt is meg kell hagyni, hogy eddig még nem tudok róla, hogy egyszer is legyőzte volna a kapitányt... Mindenesetre most kellemesen osztottuk egymásnak Kinoshita~sannal az adok-kapok játékot. Végül én untam meg hamarabb, és újfent elhajítottam. Arra azonban valljuk be becsületesen nem számoltam, hogy megperdült a levegőben, majd talppal érkezve a plafonra, visszarúgta magát, jócskán rásegítve a gravitációra. Az elmúlt tíz napnak hála, reflexből csusszantam le spárgába, és ez mentett meg attól, hogy eltrafáljon. Fura szögbe kézen állva érkezett, majd egy vigyort megeresztve felém újfent talpra szökkent. Én is felkeltem igen sietősen. 
- Még mindig vissza fogod magad nem igaz? - kérdeztem, kissé talán gonoszan, ugyanis kezdtem igen csak élvezni a játékot, főleg, mivel úgy hittem, hogy itt még esélyem is van, ellentétben Ryushi~san ellen. 
- Túl nyilván való vagy Chi~chan - igazgatta újfent a ruháját. - Próbálsz komoly harcba provokálni, csak hogy láthasd és megtanulhasd a mozdulataimat... 
- Ha már nem voltál hajlandó megtanítani nekem őket... - ugrottam újfent felé. 
Kinoshita~sannal azóta jóban voltunk, hogy az osztaghoz került. Noha voltak fura, sőt bosszantó megjegyzései, mégis kedveltem, bár barátomnak nem tekintettem. Már ha egyáltalán volt neki egy barátja is... Mindenesetre hiába voltunk jóban, sosem volt eddig hajlandó edzeni velem, szóval most elsőnek tapasztalhattam meg, hogy milyen vele küzdeni, és mondhatom, bizarr mód élveztem.  
- Ember te tényleg reménytelen vagy - rándult egy már majdnem ijesztő grimaszba az arca - Abban a pillanatban, hogy felforr a véred, eszed veszted! - nem úgy nézett ki, mint aki ezt bánja, tegyük hozzá. Ocsmány vigyorral ugrott hátrébb -  Végül is, miért ne mutassak meg csak egy kicsit abból, amit nem lehet látni? - Amíg ezt mondta, egyszerűen eltűntek a kezei. Döbbenten meredtem rá pár pillanatig, míg ő gonosz vigyorral, eltűnt karokkal sétált felém.
- Már említettem korábban, hogy a sebesség nem minden igaz? - kérdezte, miközben hirtelen több kézfeje is megjelent a kelleténél. Ahogy figyeltem, kezdtem megérteni a dolgot. 
- Mint egy légy? - valóban nem a sebességen volt a hangsúly. Ahogy a légy se repül olyan veszett gyorsan, viszont olyan hirtelen vált irányt, hogy elveszítjük a tekintetünkkel. - Fejlett mozdulat, de nem elég jó! Elárultad a lényegét, így már tudom követni a tekintetemmel!  - vigyorogtam, ugyanis az igaz volt, hogy szemmel tudtam követni, de abban koránt sem voltam biztos, hogy a testemmel is menne... 
- Te tényleg nem hátrálsz meg, igaz? Rendben, ez esetben miért ne adhatnék neked valami egész különlegeset? - mosolya még ijesztőbb lett. - Mit szólsz ehhez? 
Hirtelen nem csak a kezei "tűntek" el. Mintha az egész teste szét csúszott volna. Mint a füst, amikor szétkúszik a levegőben. Egy pillanatig szóhoz se jutottam a döbbenettől. Az oly jól ismert érzés végig kúszott a gerincemen, fel egészen a tarkómig. Ilyen adrenalin löketet Ryushi~san meg Fujimoto~san ellen kaptam. Felegyenesedtem a támadóállásból.
- Rendben, meggyőztél - bólintottam mosolyogva. 
- Vagyis végre hallgatsz a józan észre? - kérdezte, miközben szép lassan normális alakot öltött újra a teste. Egy utóképet hátra hagyva shunpóztam mellé, majd nyomtam egy puszit az arcára.
- Nagy voltál! - mondtam, mire újfent vigyorogva válaszolt.
- Miért mondasz ilyen amúgy is nyilvánvaló dolgokat? 
A röpke puszi után Kenpachi~san előtt jelentem meg újra. Meghajoltam felé.
- Szóval nem használtad a kardodat? - mutatott rá egy olyan tényre, amit nem akartam kihirdetni. Nem mintha előle az ilyesmit el lehetne titkolni... Zavart mosollyal hajoltam meg felé. 
- Ha nem edzük a testünket, akkor a kardforgatásunk is berozsdál. - mondtam halkan - elvégre a kard a testünk részévé válik, amint elő húzzuk. Viszont ha edzem a testem, a kardforgatást is edzem vele.
Felemeltem egy bokent, majd várakozóan a többiekre néztem.
- Gyertek fiúk! - A boken "penge" részét hanyagul a vállamra fektettem, és tüntetően  pislogtam rájuk.
- És én még azt hittem, hogy lehiggadt! - vigyorgott Kinoshita~san.
- Jupp, sok mindent szoktál hinni Kin~kun - bólintottam a tisztelet legkisebb jele nélkül, főleg mivel tüntetően félre vonult. A többiek ellenben nem teketóriáztak. Azzal sem igazán foglalkoztak, hogy egyesével jöjjenek. De az eltelt pár percben nem gyorsultak fel, vagyis Fujimoto~sanhoz képest lassúnak láttam őket. Az első kettő között átszambáztam, majd a hátukra, majdnem a lapocka alá sújtottam a fakardommal. Közben szép lassan a közép felé sétáltam. Stratégiailag a lehető legrosszabb hely felé, hisz ott bármerről támadhatnak, de nekem most pont ez volt a szándékom. Egy nagydarab, szakállas-szőrős alak támadt következőnek. Őt gyomorszájon ütöttem a kardnyéllel, majd elperdültem előle, ugyanis nem szerettem volna, ha engem tisztel meg a gyomra kifelé igyekvő tartalmával. Kicsit talán nagyra sikeredhetett az ütés és azért járt így... Meglepően kevés fölösleges mozdulatot ejtettem. Ahogy szinte már táncoltam a közép felé az osztagtársaim között, hol a karddal, hol puszta kézzel távolítva el a nem kívánatos elemekké avanzsált férfiakat, elkezdtem élvezni a dolgot. Elvigyorodtam nem túl szépen, a mozdulataim pedig egyre gyorsabbak lettek. Mire feleszméltem, már bent díszelegtem középen, és senki nem volt körülöttem. Ha a néhány földön heverő alakot nem számítjuk bele. Kissé beletúrtam vörös loboncomba, majd leguggoltam az egyikükhöz, és kissé megmozgattam. Fájdalmasan felnyögött, amin nem is csodálkoztam, hisz valamennyiüknek az ízületeit és az inait ütöttem meg, és nem fogtam vissza magam túlságosan. Hátborzongató, elfojtott nevetés rántott vissza a valóságba, illetőleg emlékeztetett, hogy annyira még se maradtam egyedül. Kissé tágra nyílt szemekkel pislantottam a kapitányra, aki a horrorisztikus kacajt megejtette. 
- Jó! Nagyon jó! - bólogatott, miközben felém indult - Mit szólnál, ha velem is játszanál egy kicsit?
Elfogott a halál közelségének félreismerhetetlen érzete, és tudtam, ha csatára kerül a sor, akkor nekem kell pusztulni. Szép lassan tápászkodtam fel a földről, mikor Kinoshita~san mellém perdült, és gyomorszájon ütött, de brutális erővel. Összegörnyedt a testem, majd elvágódtam a padlón. 
- Még nincs rád felkészülve Ken~san - hallottam a férfi hangját. Szokása szerint ezerrel a fülében matatott, miközben hanyag mód átlépett rajtam, és elindult a kijárat felé. A fájdalom és a düh kissé elöntötte az agyam, hála neki, ráadásképp a korábbi félelem se tisztult még ki teljesen a szervezetemből. Kissé vöröses köd kígyózott be az agyamba. A fájdalmak ellenére felkeltem a földről. Fájdalomban eddig is volt részem elég, nem nyújtott újdonságot. Azonban az eddigi kedves játszadozás helyét átvette a vérszomj. Az ablakon visszatükröződő képemet lehet még anyám se ismerte volna fel, bár mivel őt nem ismertem, amúgy se ismert volna fel... A szemeim vörösek voltak, a mozdulataim még kissé szaggatottak, és mintha ezüstös lángok nyaldosták volna a testemet körbe, a lélekenergiám körbefonta a bokent, a kardomat, és jómagam is. Elindultam Kin~san felé. 
- Lehetőség azért még van benne - piszkálta újfent a fülét, majd eltűnt előlem. Extra gyorsan suhintottam körbe magam körül, majd megjelent előttem, és elkapta a nyakam.
Elsötétült minden...
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.