Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Küldetés folytatása? Inkább a befejezése...

2014.04.02

 Kezdtem ébredezni. Félálomban az első mozdulatommal a kardokat öleltem szorosabban magamhoz. Rögtön feltűnt, hogy furcsán puha helyen vagyok.

~ Jó reggelt Édes! ~ dorombolt a Róka szemmel láthatóan, vagyis a mi esetünkben tisztán érzékelhető megkönnyebbüléssel.
- Jó reggelt! - dünnyögtem, a pilláim nyitogatva, de azok ólomsúllyal védekeztek a szemembe sütő fény ellen, és folyton visszacsukódtak. Hirtelen egy pehelysúly landolt a vállamon, végig gyalogolt csikizve a kulcscsontomon, majd ugrott egyet, és belecsípett az orromba. Picit lógott az orromon, majd mikor sikerült neki elengednie, félig ülő helyzetbe tornáztam magam a sok ruha alatt, és végre Suza~chan szemeibe pisloghattam. A lábacskájával épp a fentebb emlegetett látószervét vakargatta, miközben a torkát köszörülte oly elánnal, hogy bármely veterán pipás megirigyelhette volna a technikát. Csak mikor ezzel is végzett, szólalt meg.
- Jó reggelt! - motyogása az enyémre hajazott, ám kezdett bele lendülni. - Soha... soha többet ne merj ilyet csinálni! - újabb csípéssel adott nyomatékot a szavainak. Nevetve-jajgatva próbáltam lefejteni a madarat az orromról, miközben Kasai~chan is elém libbent. Mint kiderült, újfent elbújt a hajamba, mikor elindultam, és most hatalmas, könnyes szemekkel dörgölőzött, nagyon vörösen hozzám.
- Pocsánat oké? - nem kicsit orrhangon beszéltem, ami Suza~chan hibája volt. Kissé hangos műsorunkra nyílt az ajtó, és egy ezüst meg fehér színű, mindenféle drótokkal tarkított fura alak gurult be a szobába.
- Hu.ma.no.id lét.for.ma az éb.ren.lét je.le.it mu.tat.ja! A szen.zo.ra.im fur.csa el.vál.to.zást ér.zé.kel.nek orr.tá.jé.kon! 
- Mem! Mem! - szavába vágva igyekeztem kijavítani - Ez csak a padaram! - magyaráztam még mindig összecsípett orr-ral.
-A hal.lot.tak nem ér.tel.mez.he.tők! Ké.rem is.mé.tel.je meg ő.ket!
Csak sikerült lefejtenem Suza~chant magamról, anélkül, hogy az orrom is jött volna, bár a vér eleredt belőle, de arra meg Kasai~chan lendült, hogy rendbe tegye. De végül csak sikerült rendesen megszólalnom.
- Semmi baj, csak a madaram aggódott értem. - simogattam a pórul járt nózimat. - Mellesleg hol vagyok? És ki is vagy te?
Tele voltam kérdésekkel. Sok minden nem stimmelt. Kezdve rögtön azzal, hogy én sosem alszom ruhában, és most mégis ruha volt rajtam. Folytatva azzal, hogy nem a futonomon aludtam, hanem valami pihe-puha ágyon, habos-babos takarók között, amikben megmozdulni már kész művészetnek számított! Az erős fény a fejem fölötti polc alján lévő lámpából sütött pont a szemeimbe. Vagyis nagyon nem az otthonomban voltam. De akkor hol?
- Vá.lasz is.mer.te.té.sé.hez jo.go.sult.ság ne.ga.tív! Jo.go.sult sze.mély Shin.ji.rou! 
- Vagyis Shinjirou~san is itt van valahol. Igaz is, emlékszem rá, hogy ott volt. Beszélhetnék vele? 
- Hoz.zá fé.rés meg.ta.gad.va! - jött a nyikorgós, kissé vontatott válasz.
- Beszélsz itt zöldségeket Gemi! - szólalt meg a férfi az ajtóba. Csodálkozva pillantott rá mindenki. Helyesebben rájuk. Egy hatalmas tigris állt mellette, az emberevő méretűekből. Ahogy rájuk néztem, az óriási cica elindult felénk, vagyis helyesebben, már a sebességére való tekintettel inkább  felrobbant az ágyra, mire az egy reccsenéssel tört derékbe, és a nagymacska lelkesen nyalta végig az arcomat, miközben heves dorombolásba kezdett. Mintha valami reszelőt húztak volna végig a képemen. Döbbenten néztem hol a magában mosolygó Shin~sanra, holt pedig a szemmel láthatóan szeretet rohammal küzdő tigrisre. Hirtelenjébe nem tudtam eldönteni, hogy személyem csodás volta ragadta vajon meg, vagy csak örül, hogy talált vacsinak valót.
- Azt ne mondd, hogy nem ismered fel Rairint! - nevetett a férfi minden bizonnyal a fejemen. Meg talán azon, hogy Suza~chan milyen kétségbe esve menekült a hatalmas állat elől.
- Rin~chan? - lepődtem meg. Lássuk be Rin~chan Shin~chan cicája, aki normál méretű macska, és nem egy tigris!
Amint kimondtam a nevét, a tigris ragadozóhoz nagyon nem méltóan elkezdett dörgölőzni, persze közbe tovább törve az ágyat, és majdnem engem is. Hitetlenkedtem még ugyan, hogy az a kismacska ugyanaz a macska, mint amelyik most épp engem lapított félig agyon a tetemes szeretetével. Azért óvatos mozdulattal megvakargattam a füle tövét, meg egyéb, a macskák által kultiváltan jól eső helyet. A hatás nem maradt el. Immáron a tigris félig rám feküdt, úgy dőlt nekem, folyamatosan kínálgatva még vakarásra különböző testrészeit. Lapockáját, oldalát és úgy konkrétan bármit. A belefeledkezett szeretgetésbe egyszerre csak vissza pillantott Shin~chanra, majd egy apró pukkanás keretében visszaalakult a már általam is ismert, vagy legalábbis jól megszokott és szeretett kiscicává. Így már lényegesen egyszerűbb volt mind az ágyról lejövetel, mind pedig a cicázás. És hiába láttam a saját szememmel, még mindig nehéz volt elhinnem a látottakat. - Tigris... cica... tigris... - motyogtam magamban. Persze Shin~san olyan büszkén mosolygott, mintha nem most sokkoltak volna egy rakat mindennel. 
- Látom szeretve vagy...- közölte a pimasz vigyorával.
- Hol vagyunk? - kérdeztem, kissé talán hevesebben, mint akartam - Mióta vagyok itt? Mennyit aludtam?
- Lássuk csak. Nálam vagyunk. Egész pontosan az én ágyacskámba pihengéltél. 
- Rózsaszín ágyneművel? - vontam fel, majd össze a szemöldököm, miközben furán mustrálgattam a férfit. Lehet valamit nagyon benéztem, de nem pont erre számoltam. 
- Nos - köszörülte meg vigyorogva a torkát - nem az én ágyneműmet használtad. Gemi áthúzta. De már úgyis mindegy. Rairin~nek se tetszett, hát tönkre tette az egész ágyat... 
- Mióta vagyok itt? - tértem át a következő napirendi pontomra.
- Úgy három napja. - jött a válasz.
- Mennyi????
- Három nap.
- Oké, hogy el tévedhettem, de három napot késni, már nagyon nem jó! Miért nem ébresztett fel valaki?
- Gem nem engedett be... - motyogta Shi~san, de valamiért még mindig túl jó kedve volt. 
- Shin.ji.rou~san köz.tu.dot.tan per.verz! Ge.mi.ni nem koc.káz.tat.ta az á.polt.ja tes.ti és lel.ki e.gész.sé.gét! Szó.val Shin.ji.rou~san en.ge.dély nél.kül és e.gye.dül nem jö.he.tett be i.de! 
- És akkor engem miért nem ébresztettél fel Gemini~san? - kérdeztem elkeseredetten.
- Pi.hen.ni.e kel.lett! De ne ag.gód.jon! A.mi itt egy nap.nak szá.mít az csak egy ó.rát je.lent a vi.lá.guk.ban!
Pár pillanatig rakosgattam helyre a hallottakat, majd újfent eltöltött egy borzalmas sejtelem.
- Azt akarjátok mondani, hogy valami másik világban vagyunk? 
- Kicsi hirig bige létedre jól vág az eszed! - nem tudtam, hogy az ilyen elismerés jól essen, vagy rúgjam inkább bokán érte. 
- Mi ez a hely? - kérdeztem inkább újfent, bár a frissen kapott információk tekintetében a kérdés lényege megváltozott. 
- Mi lenne, ha megnéznéd? - kérdezett vissza a férfi. Kapva kaptam az alkalmon, és bólintottam. Közösen vonultunk ki a szobából és a házból is. Kint nagyon hirtelen volt a fény, de amint hozzá szokott a szemem a világossághoz, levegőt felejtettem el majdnem venni. Egy csoda volt, amit láttam. Mintha egy szigeten lettünk volna, ám nem víz volt alattunk, hanem hatalmas mélység. A mélység legalja pedig gyönyörű, haragos zöld volt. A szigeten rengeteg olyan hatalmas épület volt, mint az Élők Világában, és mindenhol fura lények sétálgattak, beszélgettek. Embert Shin~sanon és magamon kívül egyet se láttam. Igaz én se voltam épp ember, és ahogy a kedves házigazdám bánt a tűzzel... úgy sejtettem, hogy ő sem az. Minden esetre nem tudtam betelni a látvánnyal. Furcsa, de csodás volt, mintha álmodtam volna. Az viszont, hogy Shin~san és nem Gingitsune állt mellettem, meggyőzött, hogy mégsem álom. Hirtelen egy hang szólalt meg mögöttünk. Ijedten perdültem hátra, hisz nem hallottam, hogy mögém jött volna bárki is, és nem is éreztem! Egy igazán különös figura volt a nyugalmam megzavarója, az már biztos. Bár ezen a kissé bizarr helyen teljesen "normálisnak" tűnt. Ember mód két lábon járt, ruhákat viselt, még kalapja is volt, macska létére! Nem tudtam, hogy köpni-nyelni ne tudjak döbbenetembe, vagy inkább meg akarjam vakargatni a füle tövét, amit kalappal takart el. Végül a dilemmámat Rin~chan oldotta meg, mikor is kikövetelte magának a törődést dorombolással és dörgölőzéssel, a vállamon állva. Mielőtt azonban megsimogathattam volna, az ismeretlen cica a kesztyűs kezét nyújtotta. Halálom óta megtanultam, hogy vannak olyanok, akik valamiért mikor találkoznak másokkal, előszeretettel taperolják a kezét a gyanútlan illetőnek. Nem a kedvencem volt a szokás, de jelen pillanatban nem otthon voltam, szóval az itteniek hagyományait kellett követnem, még ha nem is voltak higiénikusak! Szóval a kacsójába csúsztattam az enyémet, ám ahelyett, hogy normális módon megrázta volna, mint eleddig általában az ilyen alakok tették, villámgyorsan lehajolt, és egy puszit nyomott a kézfejemre! Még mielőtt elránthattam volna. Ezek után körülbelül hasonló döbbenettel nézett fel rám, mint ahogy  én nézhettem rá. Bár azt nem értem, hogy ő miért volt megdöbbenve... 
- A nevem Byakuran, hölgyem! - mondta, majd lekapta a cilinderét, legalábbis Suza~chan így nevezte a kalapot, és két fülönfüggőt varázsolt elő belőle. Erre Shin~sanon volt a sor, hogy meglepődjön.
- Ezek... 
- Igen. Szerintem kiválóan mennek a szemeihez hölgyem, szóval kérem viselje őket! - mondta, miközben a tenyerembe rakta a két fülbevalót.
- Én egy harcos vagyok... nem szoktam ékszereket viselni - próbáltam szabadkozni, ám macskához képest is olyan szemekkel nézett rám, hogy a végén csak nem tudtam neki ellent mondani. Még az volt a szerencséjük, és valószínűleg az enyém is, hogy mikor a gésák között éltem, kilyukasztották a füleimet... nem is egy helyen. Szóval az apró vörös köveket felraktam. Mintha villám cikázott volna végig a testemen. Nem fájt, de mindenképp bizsergető érzés volt. Ekkor jutott az eszembe, hogy a szemeim hangulattól függően váltogatják a színűket, szóval Shin~sanra néztem.
- Milyen színűek a szemeim? - szegeztem neki a kérdéssel együtt a mutatóujjamat is.
- Vörösek - vigyorgott - hasított szembogárral.
Erre már sóhajtva túrtam bele a hajamba. És még én azt hittem, hogy egész emberi a formám. Kissé tanácstalanul rájuk pillantottam, mire a cica-ember szólalt meg.
- Most aranysárga! - elmosolyodott, legalábbis a hangjából úgy sejtettem, ámbár macska arcán nem tudtam biztosan eldönteni, hogy mosoly~é amit látok. Mindenesetre inkább kíváncsian a füleimhez tévedt a kezem, és ha már ott volt, megérintettem a köveket. Előbb az egyiket, utána a másikat. Újfent végig bizseregtek az ujjaim, mire a két házigazdám (Byakuran~sant is házigazdai minőségbe emeltem) meglepődve engem vizslatott, majd elmosolyodott. Mint valami összegyakorolt előadás! Kíváncsi pillantásaimmal mit se törődtek, pedig szorgalmasan küldözgettem feléjük, így kénytelen voltam megszólalni.
- Ezek a fülbevalók... gondolom nem átlagos holmik, szóval elárulnák, hogy mire is valók? - érdeklődtem le kissé félszegen. 
- Hát, inkább nézzük meg, amondó vagyok. - mondta Byakuran~san. Erre mit lehetett volna mondani? Hangtalanul indultunk vissza. Útközben Suza~chan és Kasai~chan is valahogy a vállaimra keveredtek, bár hogy mikor, nem emlékszem pontosan. A látnivalók teljesen lekötötték a figyelmemet. Mintha az Élők világának egyik nagy városába sétáltunk volna, annyi különbséggel, hogy itt nem emberek nyüzsögtek az utcákon. És nem csak a járdákon és utakon. Némelyek a házak falán sétáltak épp felfelé, vagy a járda mellett. Emberalakúak illetőleg kevésbé emberalakúak teljes békével nyüzsögtek egymás mellett. Óriások, miniatűrök, hajlékonyak, csont nélküliek, nyúlékonyak, szárnyasak, gyíkfejűek... négy karúak, egy szeműek, gyíkfarkúak, a legtöbbjük nyugati, modern ruhákban furikáztak az utcákon.  Volt mit meglesnem, de a kísérőim, vagy inkább vezetőim nem álltak meg csak azért, mert én nézelődni szerettem volna. A város közepére vezettek, ahol egy nagy, már-már szobor-szépen kifaragott hatalmas sziklaboltív állt. Két oldalról tartották a karjukat, majd mikor beléjük karoltam, kis unszolás után, együtt léptünk át a boltíven. Teljesen más látvány fogadott a túloldalán. Mintha nem is egyazon helyen lettünk volna. Csodálkozva visszadugtam a fejem, a boltív másik oldalán a város zaja és látványa volt még mindig. Visszahúztam a buksimat. Ezen az oldalon nem is boltív, hanem egy torii előtt álltam. Egy szépen vörösre festett torii előtt. A városnak nyoma sem volt, se a betonnak vagy aszfaltnak. Ehelyett növények, fű, és patakok tárultak a szemeink elé. Hegyek és hatalmas fák törtek az ég felé, és az egyik lankásabb magaslaton, egy fából készült kétszárnyas kaput csodálhattam meg. Lépcsősor vezetett a kapuhoz, és szinte megbabonázva indultam el rajta. Nem zavart a több ezernyi lépcsőnyi távolság, attól a furcsa érzéstől vezérelve sétáltam fel egészen a kerítésig és a kapuig. A hatalmas monstrum, mikor elé értem, magától feltárult, bepillantást engedve különös kertjére, és a hatalmas, régimódi kastély-szerűségére. A fa épület négy szintes volt, noha csak három szintnek volt külön teteje. A hatalmas épület előtt egy kisebb... hozzá képest sokkal kisebb két szintes kis épület állt, mellette, kissé távolabb ennek az ikertestvére. Lampionok lógtak a nyitott előtérnél, illetőleg szélcsengők. A kastély mögött, kissé távolabb furcsán fojtott robajjal zuhogott a hegy oldalán a hatalmas víztömeg alá. Még soha nem jártam itt, mégis, mintha haza értem volna. Magabiztos  léptekkel mentem a távolabbi kisebb épület felé, majd mikor benyitottam, osztagbéli lakhelyemre értem.Gyorsan körbe néztem. A futon pont úgy állt, mint ahogy reggel hagytam, a szög is ugyanott akarta mindenáron keresztül bökni a lábam, mint szokta. Azt kezdtem sejteni, hogy valóban az osztagbéli otthonomban voltam. Egy értetlen pillantást villantottam a mögöttem lépkedőkre, miközben Suza~chan, Kasai~chan és persze Rin~chan lelkesen vették birtokba otthonunkat. Rairin volt persze mind közül a leglelkesebb. Bohókás kiscica módjára ugrált jobbra-balra.  A konyhámba siettem, mindent úgy találtam, mint ahogy a  sajátomban hagytam a dolgokat. Az ikebana pont ott pompállott, ahol hagytam. A teás doboz is kicsit kevesebb, mint félig volt. Az egyik hakamám véresen, össze-vissza szakadozva pompállott a fürdőmbe. Még nem volt időm kimosni edzés után... A könyv, amit olvastam, a futonom mellett volt, félig kinyílva. A kalligráfiának elő készített eszközök is ott árválkodtak a szoba közepén, ugyanis arra már nem jutott időm, hogy használjam is őket, hisz küldetésre kellett mennem. Byakuran~sanra pislnatottam. Valamiért Shin~sannal ellentétben úgy éreztem, hogy benne teljességgel megbízhatok, és én az a fajta alak voltam mindig is, aki bízott az ösztöneibe!
- Mi folyik itt? 
- Ez az otthona úgy sejtem. - nézett körbe.
- És hogy került ide? - kérdeztem.
- Ez a sziget az öné! - mutatott a szobámba körbe.
- He? - egy mukkot sem értettem az egészből, szóval csupa ilyen értelmességekre futotta tőlem.
- Oké, kezdem az elején. Ez a világ mondjuk úgy, hogy az enyém. Legalul, amit látott föld, ott élnek az emberek. A magunk fajta  lények pedig ilyen szigeteken, amik a felhőkön lebegnek. Mivel ezzel a világgal szorosan összetartozok, mondjuk azt, hogy tudok vele kommunikálni. És neki kell, így született önnek is egy sziget. A személyiségéhez igazodott a külleme, és kifejezetten tetszetős, azt kell, hogy mondjam. 
- A fülbevalók...
- Az egyikük a kulcs, amivel bármikor kaput tud nyitni ide. Persze ez a kapu - mutatott az ajtómra - most az osztagához vezet. 
- Oké... nem állítom, hogy értem. Mit tettem én ezért? - mutattam a fülemre, meg úgy alapból körbe.
- Nem tudom. Ez a világ döntött úgy, hogy szüksége van önre. - mosolygott a cicafejű, kivillantva apró, ámde tűhegyes fogait. - És én nem vitatkozom ellene, főleg mivel kellemes a jelenléte.
- Mennyit tud az osztagomról? Illetőleg arról a világról, ahonnan jöttem.
- Az osztagáról csupán csak annyit, amennyit Shinjirou volt hajlandó és elárult. A világról, ahonnan ide kerül, tegyük hozzá csurom véresen, igen csak kimerült és rossz állapotba, szóval arról a helyről kicsivel már többet, de nem sokkal. - mondta. 
- És mi van akkor, ha én... - kezdtem volna bele egy újabb aggályomba, nevezetesen, hogy mi van ha én nem akarom, de nem mondhattam végig. Shin~san egyszerűen elém lépett, és a tenyerével a világ legtermészetesebb módon hallgattatott el. 
- Megmentettem az életed, vagyis tartozol nekem! - mondta halál nyugodt hangon, mintha nem épp zsarolna a saját létezésemmel... Pár igen csak nyugtalan nyögdécseléssel, meg harapással sikerült rávennem végül, hogy elengedjen, és válaszolhassak.
- Azt Anyám kérésére tetted! - néztem, mint utólag kiderült vörösödő szemekkel rá. 
- De a te életedről volt szó - hanyag vigyora nem tett jót a lelkemnek. Valamiért felbosszantott, ámbár ő alapból bosszantotta valamiért az embereket maga körül.  Puszta lényével képes volt bárkit kiidegelni, anélkül, hogy megszólalt volna, főleg ha az illető nem is ismerte. Elérkezettnek láttam az időt a már jó ideje tervezett sípcsont rúgásnak. Megneszelte szándékaim, még időbe kitért rugdalózó szándékaim. elől. Ráadásképp csak vigyorgott válaszul, újfent az egekbe tornázva a vérnyomásom. 
- A lényeg mindenesetre, hogy csak gondolnia kell a helyre, és kapu nyílik ide. - próbálta Byakuran~san menteni a helyzetet. - És ahova visszagondol, oda lesz a visszaút. Persze lehetnek rögzített kapuk is, de ezt már önnek kell eldöntenie. - tette hozzá. - Most magára hagyjuk, ismerkedjen a hellyel, barátkozzon a gondolattal. - ezzel választ se várva meghajolt kicsit, majd elsétált, Shin~channal egyetembe. 
Pár pillanatra körbe néztem, de semmi különös nem fogadott a lakásomba.
~ Mit teszel most? ~ kérdezte a Róka 
~ A többieket is kifaggatom, szóval alkoss te is véleményt, majd eldöntjük közösen. ~ túrtam bele a hajamba. Valószínűleg a Róka is ezt tette volna, ha megteheti, szóval szórakozottan el is kaptam a kacsóm.  
Egy füttyentéssel sikerült felhívnom magamra a figyelmüket, és oda is jöttek körém. 
- Szavazunk! - csüccsentem le a pihe-puha fűbe. - Ki mondja azt, hogy fogadjuk el ezt az ajándékot, ajánlatot? Kasai~chan nálad a zöld lesz az igen, a piros pedig a nem. Nos?
Egyöntetű volt a többiek részéről az igen, Gin~chan tartózkodott. Állítása szerint, még át akarta gondolni a dolgokat, ahogy én is. A két begyűjtött kard nem volt hajlandó egyelőre nyilatkozni. Szóval eleddig úgy tűnt, a szavazás igent hozott. Nem volt mit tenni. Egy kicsit még élveztük a haragos zöldet magunk körül, a csodás illatokat, és a lelkesen trillázó madarakat. Nyugtatóan hatott ez a hely rám, és valamiért olyan emelkedett más-állapotba keveredte tőle. De haza is kellett mennünk, szóval csendbe visszamentünk a szobámba valamennyien. Shin~san ott csücsült a sarokba, és maga elé meredt. Amint beléptem megélénkült a tekintete. 
- Nos? - kérdezte. Bosszantott, hogy rendszeresen csinált úgy, mintha a gondolataimba és a veséimbe látott volna. 
- Mit nos? - tettem azért az értetlent ráadásképp biztos akartam lenni, hogy valóban tudja~e, hogy mire is gondolok.
- Hogy  döntöttetek? Maradtok? - a csudába is, vesetakargatós ötletek kezdtek a fejembe fogócskázni. 
- A többiek maradni akarnak, nekünk pedig - simítottam meg kicsit Gin~chan markolatát - jó sok mindent át kell még gondolnunk. Szóval egyelőre maradunk! És most haza vinnél? Gyanús lenne, ha érkezés nélkül a saját lakosztályomból slattyognék elő. 
Kérdezés nélkül indult meg előttem, hát mentem utána. Úgy tűnt, hogy beszélt ő, ha kellett, de ha nem, meg nem szólalt volna. Hát én se erőltettem a dolgot. Végül mégis győzött a kíváncsiság.
- Neked is van ilyen kulcs izéd? - kérdeztem, hisz nem láttam rajta egy fülbevalót sem. Elvigyorodott, miközben a fülét stírölgettem, majd felhúzta a ruhája ujját. Egy furcsa szerkentyű volt a csuklója körül, ami felizzott, mikor hirtelen egy furcsa rés nyílt a levegőbe előttünk. Kérdés nélkül kézen fogott, és indult, én meg reflexből akartam megreptetni, így aztán mind a két próbálkozás kudarcba fulladt. 
- Indulunk! - közölte, majd meg se várta a tiltakozásomat, de a kezemet se engedte el, és már ment is. Orgánumának hála amúgy se lehetett figyelmen kívül hagyni azt, amit mondott, így viszont, hogy egy parancsoló élt vitt a mondandójába, ellenkezni se igazán. Szóval csöndbe, hagyva, hogy a kezemet taperolja ő is, mentem utána. Az Emberek Világába lyukadtunk ki, nem messze onnan, ahol az egész dolog kezdődött. Az emlékek, amiket eleddig több-kevesebb sikerrel félre raktam, most újult erővel törtek rám, de nem hagytam magamnak, hogy gyenge legyek. Összepréselt ajkakkal nyomtam el a könnyeimet. Alig vettem észre, hogy egy kéz megsimogatta a hajam. 
- Semmi baj kicsi hirig bige! - a tengermély hang most valamiért együtt érzőn csengett, még jobban könnyesítve a helyzetem. 
Megráztam a fejem. Csak azért se hagyom magamnak, hogy gyenge legyek! Inkább kaput nyitottam a Lelkek Világába.
- Köszönöm! - mondtam még, kissé rekedtes hangon a férfinak - Köszönök tényleg mindent! - ezzel át is léptem a kapun. 
Kész kis fogadó bizottság fogadott. Az első, akit megláttam Risu~chan volt. Odatámolyogtam hozzá, és nemes egyszerűséggel rádőltem. Hiába aludtam napokat, valamiért ólomsúlyúnak éreztem valamennyi porcikám. A fejem lüktetett, és hihetetlenül szédültem ráadásképp. Az egész testem fel-le zsibbadozott. Még elmosódottan hallottam, hogy hordágyat kér fogadott öcsém, majd körbeölelt a jótékony sötétség.
Ketten voltak a szobámba, mikor kinyitottam a szemeim, és halkan vitáztak. Az egyikük Risu~chan volt, ami már csak azért is meglepő volt, mert a másikuk egy kapitány volt, és Airisu ritkán mert szembe szállni egy rangban vagy erőben felette állóval. Most mégis ezt tette. 
- ... nem! Még nincs olyan állapotba, hogy beszélni lehessen vele, kihallgatni meg főleg nem! - meglepően határozott volt. Szóval egy halk nyögéssel magamra hívtam a figyelmet, hisz már így is sokat tettek értem. 
- Mondjon el mindent részletesen, hogy mi is történt? - esett nekem az ötödik osztag kapitánya. 
- Ki maga? - tettem a bolondot, bár a takaró alatt Ezüstke és a többiek markolatát szorongattam, amit szerencsére nem lehetett látni. - Hol vagyok? 
- Aikawa Chiyo a tizenegyedik osztagtól. Ne játssza itt nekem a hülyét! Pontosan tudom, hogy tudja amire kíváncsi vagyok, és ki is fogom magából szedni, bármi áron! Ha nem mondja el szépen, amire kíváncsi vagyok, akkor is bármi áron! Ne feledje azt a tényt se, hogy a felettese vagyok! - valami pajzsot húzhatott fel körénk, mert Risu~chan nem tudott közelebb jönni hozzánk, és úgy tűnt, nem is hallotta amit mondott. Ráadásképp mondandóját mosolygósan közölte velem. Nem volt ehhez se kedvem, se hangulatom, meg úgy alapból se kedveltem Aizen~sant. Ráadásul nem is volt a kapitányom, ámbár ha az lett volna, se valószínű, hogy hallgattam volna rá... Néma értetlenségem, mely az arcomra volt írva, mulattatóan dühítette. Tudtam valamit, amit ő nagyon meg akart tudni tőlem, ami különös volt, hisz Shuko~san nem is az ő osztagának volt a tagja. Plusz egy ok, az értetlen, kissé fogyatékos alak játszására, aki ráadásképp el is felejtette, hogy kicsoda. 
Hirtelen összetört a pajzs, és egy jól ismert lélekenergia töltötte be a helyiséget. A kapitányom egyszerűen felemelte a ruhájánál fogva, és arrébb rakta Aizen~sant, majd oda állt az ágyam mellé. 
- Ez a nő itt az én tizenegyedik tisztem. Ráadásul a gyengélkedőn van, szóval ha akarsz tőle valamit, akkor egy, állj sorba, kettő kérdezd meg tőlem! 
Amint a kotnyeles kapitány távozott, és Ken~san intésére Risu~chan le is ellenőrizte, hogy ténylegesen ki ment az épületből, csendesen felsóhajtottam. 
- Chi~chan- pattant rám a hadnagy.
- Yachiru~chan - simogattam meg a haját, majd a  kapitányomra pillantottam - Kenpachi~san.
- Mi volt? - lényegre törő volt, mint mindig.
- A nyakamba varrták Shuko~sant betegen, aki a harc kellős közepén lidérccé alakult. Így a jó ötven lidérc mellett őt is megöltem! - a hangom érzelem mentes és tárgyilagos volt, noha mellettünk Risu~chan egy halk nyikkanással juttatta tudtunkra a döbbenetét. Egy-egy pillantás kellett csak a részünkről, és tovább nem mert levegőt se nagyon venni.
- Helyes - bólintott Ken~san, és kisétált a kórteremből.
Csak ekkor mert Risu~chan megszólalni.
- Megölted Shuko~sant? - kérdezte döbbent arccal.
- Nem hagyott más lehetőséget! - kaptam el az öcskös karját, aki zavartan ott téblábolt, tett-vett körülöttem, de rám nem nézett volna. Kényszerítettem, hogy a szemeibe lessen - Mindent megpróbáltam, hogy megmentsem. Sokkal nehezebb volt úgy irtani a lidérceket, hogy közbe rá is vigyáztam, de megtettem. Ha láttad volna, teljesen vörös voltam a sok vértől. Beszéltem hozzá, feszegettem le a maszkját, hogy maradjon velünk, de elhagyta magát, és még amikor én esélyt láttam a megmentésére, ő már búcsúzott... Mondhatni feladta a saját életét, és már csak akkor öltem meg, amikor teljesen eltűnt Shuko... - elengedtem a fiú kezét, majd felkeltem, és csomagolni kezdtem - Ha most haragszol is rám, ez van! Nem volt más megoldás! - Nem hagyhattam magamnak, hogy a sajnálat, és az önsajnálat magába húzzon!

o.png

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.