Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Edzés Airisu~channal

2014.04.02

  Átlagos napnak indult ez a nap is. Reggel lezavartam a szokásos teendőimet, majd mivel épp nem voltam beosztásba, hát mentem az edzőterembe gyakorolni. A kardom igyekezett segíteni abban, hogy megtanuljam használni, de azért nem ment elsőre a dolog. Már egész jól kezdtem ráérezni, Gingitsune lelkes útmutatása mellett, hogy miként irányíthatom a pengém súlyát, de azért még komoly problémáim akadtak. (Lábamra ejtettem, megvágtam magam... és még sorolhatnám) Hála azonban a kitartó gyakorlásnak, mára már csak felületi sérülésekkel kaszaboltam össze magam. Kicsit itt sértettem föl a bőröm, kicsit ott kezdett el csöpögni a vér. Hozzám képest meglepő türelemmel "láttam el" a saját sebeimet. (Gingitsune ugyanis ehhez a feltételhez kötötte a segítségét) Épp befejeztem egy újabb adag kötszer rögzítését a hasamon (pontosabban csak a csoda menekítette meg attól, hogy ne essen le, és három elég méretes csomó) mikor kintről szokatlan zajok szűrődtek be. Mintha egy gyerekhorda masírozott volna el a fal tövében. Egy apró sóhaj kíséretében kaptam magamra a gúnyámat, azt is csak azért, hogy némiképp biztosítsa a kötések egy helyben maradását, majd már épp indultam volna ki, hogy szemrevételezzem a kinti aktívság forrását, mikor az egyik nyitott ablakon egyszer csak berepült valami. Helyesebben szólva valaki, de erre csak néhány másodperc múltán jöttem rá. Egy legalább ötpontos fejre landolást mutatott be, majd miután néhány másodpercig még élvezte a fejenállás jótékony varázsát, úgy döntött, hogy hason fojtatja a mutatványát. Gyorsan megunta az újabb pózt is. Fölkelt, és kivont karddal körbe nézett. Nyilvánvalóan valami láthatatlan ellenféltől tartott, vagy talán csak azoktól, akik miatt ilyen elképesztő módon pottyant be a terembe. Eddigre már persze volt szerencsém rájönni, hogy a felettébb különös látogatóm Airisu-san, aki sose rest meglepni újabb és újabb betoppanási/röppenési formákkal. Az arca vörös volt, ami ennyi fejen töltött idő után nem is csoda, és talán a fáradtságtól, vagy az izgalomtól, minden esetre kiejtette a kardot is a kezéből. Hagytam, hogy kissé lenyugodjon, kifújja magát, majd épp meg akartam kérdezni, mi járatban van erre, mikor mosolyogva megelőzött.

- K-konichiwa, Chiyo-san! Gome a zavarásért. Hogyha nem baj sz… szeret… nélek megkérni, hogy gyakoroljuk a kendot. Tudod csak te jutottál eszembe, akivel esetleg tudnám gyakorolni a kard forgatásának a művészetét. Remélem nem zavarok a kérésemmel, vagy nem túl nagy baj. - mondta kissé zavartan. Mielőtt válaszoltam volna neki, felé nyújtottam a kezem, majd fölrántottam a padlóról.
- Konichiwa! - mosolyogtam rá, hisz nem akármi, hogy egy negyedik osztagos azért jön az osztagomhoz, hogy eddzen! Nem is tudom volt-e ilyenre példa eddig valaha is. - Ha megfelelek edzőpartnernek, szívesen edzek veled! - hajoltam meg fele, majd félszemmel fölpaslogtam - Egy aprócska kérdésem lenne csupán. Hoztál védőruhát? Mert nem tudok róla, hogy itt az osztagnál lenne, bár lehet, hogy valaki rejteget egyet a padláson, nem tudom. - ahogy a csomagját elnéztem, nem láttam rá sok esélyt.
Levettem a fölsőmet, hogy lebírjam magamról hámozni a sok lógó, felettébb zavaró kötszer, majd a férfire való tekintettel visszabújtam a ruhámba. A sebek már nem véreztek, így a rókának se lehetett egy rossz szava sem! Miután végeztem, lelkesen előhúztam a katanámat, majd rámosolyogtam a vendégemre. 
- Ha úgy érzed, hogy készen vagy, akkor támadj nyugodtan! 
Ellenfelem végre rám támadott. A suhintásai erősek voltak, szépen szelték a levegőt A mozdulatai is szépek voltak, pont ahogy az Akadémián a tankönyvben szerepel, mégis, elfogott a hiányérzet, miközben tértem ki, vagy hárítottam a csapásait. Emlékeztem, hogy egyszer említette, hogy osztályelső volt vívásból, és azt is láttam már, hogy miért. Egy sanda gyanú kezdte mégis magát befészkelni a pici szívembe, ami egyre erősebb lett, minél tovább figyeltem a mozdulatait. A következő csapásánál galádul shunpóval mögé ugrottam.
- Volna egy kérésem! - kezdtem, miközben elraktam a kardomat - szeretném, ha most pusztakézzel támadnál meg!
Hitetlenkedés futott végig az arcán, miközben szabadkozni kezdett.
- Muszáj? Nem akarlak bántani.
- Jobb ha te támadsz, mintha én tenném, márpedig kettőnk közül valakinek kell! És a fegyver használata jelen pillanatban tilos!
Megindított egy jobb egyenest a vállam irányába, ami elől egy elhajlással tértem ki, majd indította volna a balosát is, de összeakadtak a lábai és zuhant egy nagyot.
- Gome... - mondta, miközben fölkelt a padlóról.
- Sejtettem, hogy ez hiányzik! - bólintottam egyet. Beletúrtam a hajamba, majd folytattam - Nem vagyok túl jó a magyarázásba, de azért megpróbálom most az egyszer ezt is. Ez után pedig majd bemutatom, hogy mire is gondoltam. Szóval a régi harcosok mindig azt mondták, hogy a fegyver nem valami eszköz, hanem a testük része. Ebből következik, hogy ha nem tudod uralni a tested, az a fegyverforgatásodon is meg fog látszani. Ezért kértelek, hogy támadj meg. - Itt egy pillanatra elmosolyodtam, miközben odasétáltam elé - Az első, ami szerintem felettébb fontos, az az, hogy ilyen esetekben legalább a szemeidet tartsd nyitva! - nevettem el magam akaratlanul  - Csukott szemmel felettébb lecsökkented annak az esélyét, hogy eltalálod a másikat. Igaz vannak ilyen edzési technikák is, de azok mellé bónuszként jár a vízesés alatti meditálás, majd a tüdőgyulladás is!   - Itt rossz szokásomhoz(?) híven bele borzoltam a hajába, és egy kicsit komolyabban folytattam - A második fontos dolog az egyensúly. Nem csak a harcművészetekben, a világ maga egyensúlyra törekszik. Ami a jó hír, az az, hogy ez tanulható. Az egyensúly megtartása bír az egyik legnagyobb jelentőséggel. Biztos egyensúllyal egyfelől elkerül az a kellemetlenség, hogy lelökjenek a földre, másfelől kisebb erőfelhasználással nagyobb eredményt tudsz elérni. Arról nem is beszélve, hogy biztos egyensúllyal az ellenfeled erejét saját maga ellen fordíthatod. Persze ezek csak azután jöhetnek, hogyha a harcos bizton áll a lábán. Azt hiszem tényleg nem vagyok jó magyarázó. Mi lenne, ha kipróbálnánk, hogy milyen? - itt egy hirtelen ötlettől vezérelve zóriba ugrottam és kiszaladtam, majd jó néhány adag téglával tértem vissza. ( Edzéshez voltak összegyűjtve, jómagam is tevékenyen részt vettem a gyűjtésükbe!) A téglákat dominóhoz hasonlóan fölállítgattam, valamennyit a rövidebbik szélére, lépésnyi távolságra. Mikor végeztem büszkén szemléltem meg a mesterművemet.
~ Az én koromban még bambusszal szerencsétlenkedtünk! ~ jegyeztem meg Gingitsunénak, aki válasz helyett kinevetett.
- A feladat a következő lenne! - biztatóan elmosolyodtam -Fogócskázni fogunk, méghozzá ezeken. - mutattam a téglákra -Nem szabad lelépni róluk, de arra is ügyelni kell, hogy ne dőljenek el! - Könnyeden felugrottam az elsőre, majd újra ránevettem - Meg is van. Ha elkapsz, akkor meghívlak egy vanillíára, ha viszont veszítesz, meg kell, hogy hívj egy csokira. Vagyis közösen eszünk egy-egy vaníliát ha nyersz, és egy-egy csokit, ha én nyerek. Csak, hogy izgalmasabb legyen! Shunpó használata a fogócska idejéig tilos! Kezdhetjük? - válaszát meg se várva ugrottam a következő téglára, ami a lendületemtől egyet billent, de a kezeimmel ellent tartottam. Az egyensúly lényegét annak idején nekem is hasonlóképp tanította meg Shion. Igaz nem téglákat használt. Egy elég gyors vizű folyóból kiemelkedő vizes sziklákon kellett ugrálnom, ha nem akartam, hogy ott hagyjon. Az persze csak egy mellékes dolog volt, főleg az ő szemében, hogy akkor még nem tudtam úszni.   A következő téglára már teljes nyugalommal léptem, amit az mozdulatlanul tűrt. Picit hátralestem a vállam fölött, reméltem, hogy sikerrel veszi az első akadályt, amit elé gördítettem. Úgy tűnt az ösztönzés hatott rá. Sokkal kevesebbet hitetlenkedett, mint korábban, és el is indult, hogy elkapjon. Az első próbálkozása közben, valami elképesztő módon került ki a teremből, az ablakon keresztül. Komolyan, nem mindennapi tehetségről tesz tanúbizonyságot minden egyes alkalommal! Már épp indultam ki, hogy megkeressem és összeszedjem, még mielőtt másik 11. osztagosba botlik (szó szerint) mikor beviharzott kivételesen az ajtón át. 
- Gomeno! - hajolt meg - Hogyha lehet, újra kezdhetjük a fogócskát? - Lépett föl az első téglára, amit sikeresen föl is borított. Magamban mosolyogva figyeltem, ahogy komoly munka árán sikerült megállnia a következő kettőn. Igaz vészesen billegett alatta, de már az is haladás volt, hogy sikerült téglán maradnia. Megkezdődhetett végre az igazi fogócska. Gonoszul úgy szaladtam előtte, hogy éppen csak ne érjen el. Körülbelül, mint ahogy a macska játszik a láncra vert kutyával. Pont előtte, pont kikerülve a számára elérhető távból. Felettébb tehetségesen rendezte át a szobát, a téglákat, míg a végén egy vetülő repüléssel célozott meg. Hogy ez volt-e eredetileg is a terve, vagy csak a szokás hatalma, esetleg simán csak megbotlott egy téglába, nem tudom, mindenesetre mellettem ért földet, letarolva a környékemen a maradék álló téglát. Komolyan, egyszer majd megfogom kérni, hogy tanítson meg erre a trükkre! Elég látványos, és ahogy elnéztem a rombolóereje se elhanyagolható! De nem volt időm ilyesmiken gondolkodni. Odaléptem hozzá, és újfent a kezem nyújtottam. 
- Nem csak az embernek van egyensúlya. - vigyorodtam el, talán kissé gonoszul, miközben egypár getát vettem elő. A papucs különlegessége az volt, hogy a szokásos kettő támaszték helyett, csak egy foga volt, középen. Lelkesen a fiú lába elé raktam. - Innentől kezdve bármit is csinálsz amíg itt vagy, ezeket viseld! - majd neki láttam a téglákból gyártott fölfordulást rendbe hozni.  Miután befejeztem  folytattam csak a mesélést. - Ezeket a papucsokat Tengu getaknak is hívják. Eredetileg hegyi vándor szerzetesek használták edzés céljából és lábbeliként egyaránt. Nálad most edzés céljából használjuk, de nem kell leejtőn föl-le szaladgálnod benne. Ez a mai napi könnyítés. A geta, az ilyen egy fogas verzió segít megtalálnod a saját súlypontodat, és ha hozzászoksz, akkor meg is erősíti az egyensúlyérzékedet! De nem csak a saját egyensúlyodra kell figyelned, ügyelj a getaéra is! Emellett, ha valakit porig akarsz alázni, csak verd fejbe egy getaval, és már is megoldottad a dolgot. Figyelj, hogy a bokád lehetőleg ne menjen ki, és figyelj az egyensúlyodra. A mai napi nehezítés pedig - itt kissé elmosolyodtam, de ez a mosoly már korántsem volt kedves, inkább ahhoz a kissé eszelős vigyorhoz hasonlított, amiket általában harc előtt, közben szoktam produkálni. Mielőtt befejeztem volna a mondatot, előrelátóan bezártam ablakot és ajtót egyaránt. - Fordul a helyzet. Most én foglak kergetni téged. A shunpó még mindig tilos, de amúgy, mindkettőnknek bármit lehet. A kardot persze most is jobb lenne, ha hanyagolnád. Lehet tényleg kellett volna neked a védőöltözék!- tettem hozzá elgondolkozva.
Amint meghallotta, a következő feladatot kiült a hitetlenkedés az arcára. Ha akarta volna, se tagadhatta volna le, hogy totálisan lehetetlennek találja a feladatot. Elnevettem magam a fején. Próbáltam visszafogni, de nem ment. Így aztán nevetve indultam meg a fiú fele, aki eléggé imbolyogva állt a lábán, de legalább a lábán állt. Jutalomból, nem kezdtem el untatni a maiko edzés gyönyöreivel. Ehelyett mosollyal az arcomon kezdtem a kergetésébe. Elsőre még csak szépen lassan, szinte lépésben mentem utána, hisz szoknia kell a getákat. Szemmel láthatóan próbálta alkalmazni azokat a tapasztalatokat, amiket korábban a téglás manővereinél szerzett. Olyan ingatag és esetlen volt néha, mint egy újszülött misaki-uma ami épp először próbál lábra állni. Mosolyogva figyeltem botladozását, amikor egyszer csak úgy tűnt végleg kiszaladt a lába alól a talaj. Full sebességgel célozta meg az egyik falat. 
- Fal! - kiáltotta és egy számomra ismeretlen kidou-val (nem voltam túl szorgalmas diák ha mágiáról volt szó) előrébb hozta a falat, majd miután teljes erővel bele csapódott, kissé tántorogva felém vette az irányt. - Forog… Forog… - mondta olyan hangon, amilyenen a részeges emberek beszéltek régen az ivóban, jó néhány korsó szaké után. Egy apró oldal irányú lépéssel kitértem előle, hogy hogyha szaladni vagy borulni akar, tegye azt egyedül. Mellettem ért - újfent - földet. Szegényt újra kinevettem. 
- Egybe vagy? Szólj ha eltört valamid, mert akkor kapsz egy kis pihenő időt, hogy rendbe hozd magad! - mosolyogva nyújtottam nem is tudom, hogy ma hanyadjára a kezem a földön heverő férfi felé - Shion mesélte, hogy a nővérem Misa-chan is hasonló ügyességgel kezelte először a getákat. Esett kelt, de végül csak megtanulta. Olyan elszánt volt, amilyen még a fiúk sem igazán szoktak lenni. Szóval igen fiatalon megtanult a getákba járni, és noha nem ismertem személyesen, valahogy rá emlékeztetsz. Ahogy elképzeltem annyiszor Shion meséi alapján. Bár ez gondolom nem egy érdekes történet. - kaptam zavartan észbe - szóval hagyjuk is Misaki-chant. Készen állsz? Ugyanis ne tudd meg mi fog történni, ha most elkaplak! Az, hogy el kell vinned egy közös csoki evésre, lesz a kisebbik gondod! - fenyegettem meg még mindig mosolyogva.  - A szabályok mit sem változtak, talán azt hozzá fűzném, hogy mágiát csak végszükség esete után szabad használni, mert mint látod ezeket a papucsokat olyan galád mód rakták össze, hogy csak kidou nélkül segítik az ember fejlődését! A mágia itt nagyon nem használ, inkább ront! És most nem a 11. osztagos beszélt belőlem! 
Jókedvűen figyeltem, ahogy nekikészülődött a következő menetnek. Hangosan sorolta a sérüléseit, miközben úgy tűnt el is látja őket. A furcsa a dologban pusztán annyi volt, hogy úgy diagnosztizálta magát, mintha egy vadidegen pácienst kezelt volna. 
~ Vagy túlságosan megégette a Nap, és most jön ki a hatás, vagy ez már kőkemény profizmus!... ~ gondoltam akaratlanul.
~ Profizmusra tippelek! ~ kapcsolódott be Ezüstke is. ~ Eddig akárhányszor gondoltad azt, hogy dilis, mindig rácáfolt a maga módján.
Amint elkészült szólt, majd megindult. Már nem csak imbolygott, hanem a futást is megkísérelte több kevesebb sikerrel. Úgy tűnt, kezd ráérezni a dolog ízére. Egyre biztosabban szedte a lábát, ahogy rótta a köröket a terembe. Kezdett ráérezni a súlypontjára... Vagyis azt hittem, hogy ráérzett. Hirtelen összecsuklott.
- Jajj, a bokám! – markolászta a lábát. Meglepődve sétáltam oda, hogy vajon mit csinált a futóművével, mikor is egy hirtelen mozdulattal Gingitsune felé kapott. Reflexből kaptam el a csuklóját, és röptettem meg a terembe, majd észbe kaptam, és ahelyett, hogy a falba nyomtam volna az arcát, lerántottam a földre. Hagytam neki időt, hogy fölkeljen, ám egész lényemből a jéghideg fenyegetés áradt. Amint felkászálódott, megfelejtkezve, hogy geták vannak a lábán, elkezdett menekülni előlem. Alig ért ki az ajtón, már ott voltam a nyomába, és egyszerűen újra lerántottam a földre. 
- Ezzel akkor meg is volnánk! - ültem föl, elfelejtve lekászálódni az alám szorult férfiról. - Egybe vagy? Igen tiszteletlen dolog egy szamuráj kardjához, és nagy bolondság egy 11. osztagos fegyveréhez nyúlni! Ha nem te lettél volna, most nem tudnál a saját lábadon elmenni innen! - korholtam kissé, de már a vérszomj eltűnt belőlem. Mosolyogva folytattam - Azért az az utolsó futam egész jó volt! Ott tűnt úgy, hogy tényleg két lábon állsz a földön! Mintha nem is Tengu-geta lett volna a lábadon! Most már le is veheted őket. Ha eléred egy kis gyakorlással, hogy olyan ösztönösen figyelj a saját és környezeted egyensúlyára, mint legutóbb, nem csak a pusztakezes harcodon, de a kardforgatásodon is sokat fog javítani! - mosolyogtam rá, miközben jó alaposan összekócoltam a haját, felkászálódtam róla és elirányítottam a jól megérdemelt csokink irányába!
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.