Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Beköltözés a 11. osztaghoz

2014.02.06

  Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy végeztem a sulival. Sajnos az Akadémia alatt nem akartak normális ellenfeleket adni. Folyamatosan bábukkal kellett harcolnunk, vagy egymással. De most ennek vége volt. Innentől nem legyengített ellenfelekkel, vagy gépekkel fogunk szembe kerülni. Sokak szemén láttam, hogy kissé megrémiszti a gondolat, engem azonban inkább izgalomba hozott. 

A Lelkek Világa az a hely volt, ahova a már meghalt emberek kerültek, amennyiben nem követtek el megbocsáthatatlan bűnt, mert akkor mentek a Pokolra. A sima lelkek azonban ide, a lelkek világába kerültek, mint ahogy annak idején szerény személyem is. Ennek a "Túlvilágnak" a közepén van egy elkerített város, ez a Tiszta Lelkek Városa. Itt laknak a shinigamik, és az Akadémia is itt van. A város körül vevő területet Kóbor lelkek városának hívják, itt a sima lelkek tanyáznak. És sajnálatos módon, itt minden be van osztva. A Kóbor Lelkek városa negyedekre. A gazdag negyedektől egészen a szegény negyedekig minden megtalálható. A Tiszta Lelkek Városa pedig 13 osztagból áll. Most, hogy végeztünk, ezen osztagok egyikébe soroltak be minket újoncoknak. Fel voltunk végzősök sorakozva az Akadémia udvarán, és vártuk az "ítélet hirdetést", hogy ki melyik osztagnál tölti újonc éveit. Személy szerint nem különösebben ismertem a rendszer, érdeklődés hiányában sajnos sosem jutottam odáig, hogy megjegyezzem, mi mit is takar. Engem csak az érdekelt, hogy kardot kapjak a kezembe, onnantól pedig a magam ura voltam. Ha nem tetszett valami, már rajtam múlt! Szóval nem különösebben tudtam, mi mit is takar. A mellettem ácsorgó srácnak azonban úgy tűnt, beszélhetnékje volt, folyamatosan suttogva magyarázta, melyik osztagról mit hallott, miközben hirdették ki a nevekkel az osztagokat is. Volt, amelyiknek a tudományos kutatások voltak a specialitása, volt ninja osztag, meg egy csomó felesleges osztag. A csuda tudta mindet megjegyezni. Csak remélni tudtam, hogy nem akarnak valami asztal mögé besuvasztani, ugyanis azt nem viseltem volna túl jól. Végül csak az én nevemhez értek. 
- Aikawa Chiyo, 11. osztag - mondta a tanár. Hallottam magam körül az elszörnyedés halk hangjait, így kíváncsian az eddig szófosásban szenvedő, ám most hirtelen elnémuló srácra pislogtam, vártam a magyarázatát.
- A démonok és szörnyek osztaga - súgta, reszketett a hangja. A hallottakra nem tudtam elnyomni egy elégedett, kissé talán veszélyes vigyort, miközben a kijelölt helyre sétáltam. Persze a kardom Ezüstróka most is velem volt. A vizsga óta rászoktunk, hogy fejbe beszélgetünk. Egyik reggel majd lepotyogtam az ágyról, amikor megszólalt, azóta is hűséges társam volt. Ahogy sétáltam, meghallottam a hangját.
~ Boldognak tűnsz Drága! ~ az ilyen zavarba hozó megszólításokra is rászokott valamiért.
~ Csodálod? Hallottad, mit mondtak, nem?~ vágtam rá gondolatba. ~ A szóbeszéd szerint egy igazi harcos osztagba megyünk! 
Végig magamon éreztem, első sorban az osztálytársaim tekintetét, amint beálltam a kijelölt helyemre. Nem volt nehéz nekik kiszúrniuk tűzvörös üstökömmel és zöld szemeimmel kissé kirítam az eléggé fekete-barna csapatból, az átlagnál magasabb magasságomról már nem is beszélve. Sokszor kaptam is érte, pedig nem tehettem róla. Apai ágról, a felmenőink között volt pár tengeren túli barbár is. Apánkon nem látszott, de a nővérem is és én is ilyen csodás vörös hajjal jöttünk a világra. Azóta pedig csak tovább vörösödött... Így aztán elég könnyen kiszúrtak maguknak már életembe is az emberek, hisz kész egzotikumnak számítottam. Most is magamon éreztem a tekintetüket, de nem érdekelt, alig tudtam parancsolni magamnak, hogy ne nevessek fennhangon örömömben. Éreztem, hogy Gingitsune, a kard-lelkem is hasonló mód boldog, akár csak én. Hangtalanul, és mosolyogva álltam be a helyemre. A kardforgatást oktató tanár, aki mellesleg maga is a 11. osztag kötelékét erősítette, hasonlóan egy vigyorral pakolta a kezét a fejemre. Azon kevés tanárok egyike volt ő, akit kedveltem. Nagy darab, marcona alak, rengeteg sebhellyel, nem csak az arcán. Össze mosolyogtunk, majd immáron a kis gyülekező csapatból figyelhettem, ahogy jöttek a többiek is. Egyedül voltam lány, pedig voltunk vagy húszan. Minden esetre, egy jó másfél óra unalmas ácsingózás után, végre elindulhattunk. Fogalmam sem volt, hol, vagy merre mentünk, sajnos a tájékozódáshoz sosem volt érzékem, de mentem a tanárunk után, és csak remélni tudtam, hogy nem engem akarnak majd osztag navigálással megbízni... Halvány fogalmam sem volt végül arról, hogy miképp is értünk el, az osztag épületéhez. A sok egyforma utca, a sok egyforma ház... Valamennyi a életemet idézte. Bár arról fogalmam sem volt igazán, hogy most milyen lehet Edo látképe, de amikor még Shionnal ott jártam hasonló volt. Egy pillanat erejéig eszembe jutott a sógunátus székhelye, az utca nyüzsgése, de gyorsan visszarázódtam a jelenbe, ugyanis megpillantottuk a 11. osztagot.
Besétáltunk, egyenesen az edzőterembe. Mit terembe egy kész edző épület sor volt. Arról nem is beszélve, hogy az edzést az udvaron is lehetett folytatni. Izgatottan tekintgettem körbe, miközben haladtunk befelé, majd a tanár benyitott az egyik ajtón. Jó pár egyenruhás alak volt bent, ám róluk gyorsan elkalandozott a figyelmem. Egy, még hozzám képest is nagyon magas férfi ült a helyiség túlsó felén. Biztos, hogy több volt, mint két méter. Felmenőimnek köszönhetően, én is magasnak számítottam a magam 170-akármennyi centimmel, de ez a pasa... Sebhelyek voltak az arcán, és mivel elég lazán volt rajta a ruhája, így látni engedte, hogy a testén is. Apró meghajlás kíséretébe vettem tudomásul, hogy innentől kezdve ő lesz a kapitányom, bár a furcsa, minden fele meredező haját furcsálltam. De azt éreztem, az egész lénye azt sugározta felém, hogy veszélyes, méghozzá nagyon! Azt persze mondanom sem kell, hogy a többiek meg engem vettek jól szemügyre. Egyedüli nő voltam a terembe, ha csak azt a kislányt nem számoljuk, aki a kapitány mellett csücsült, és a rangjelzése alapján, hadnagy volt. rövid haja valamivel fakóbb színű volt, mint az enyém, és nagy barna szemei természetesen engem vizslattak. De nem volt időm sokáig megfigyelgetni, ugyanis a kapitány megszólalt. Nem kertelt, nem köntörfalazott, vagy finomkodott, rögtön a közepébe vágott.
- Engem nem érdekel, ki honnan jött, ki hány éves, vagy hogy milyen jeggyel zárta az iskolát - hangja kellemesen mély volt, akaratlanul is magához vonzotta a figyelmet - engem csak az érdekel, hogy ki milyen erős. Szeretem az erős embereket! Ellenben a gyávák és gyengék gyorsan elpatkolnak ebben az osztagban. Az ilyenek most hordják el magukat, amíg jó kedvemben vagyok, de azokat nem is akarom látni többet, maximum csak holtan! - sorba valamennyiünkön végig haladt a tekintete, és rajtam sem időzött tovább, mint a többieken. Mintha észre se vette volna a nememet. Az egyik szemén szemkötő díszelgett. Kissé talán örömmel mosolyodtam el, mikor ezt észre vettem. - Vagyis, most harcolnotok kell, és ettől a csatától fog függeni, ki maradhat, és ki nem!
Ösztönösen raktam a kardom markolatára a kezem, ám egy bokent nyomtak a kacsómba. Rápillantottam a fakardra az egyik kezemben, és a kardomra a másik kezem alatt, majd mégse húztam ki a katanám. 
- Drága, nem engem fogsz használni? - érdeklődte le Ezüstke, a kardom, kissé durcás hangon - sokkal élesebb vagyok, szebb, a méreteimről nem is beszélve. Mindenképp jobb választás vagyok, mint az a bóvli fa valami! - mondandója végére már nem csak durcás volt, gonoszkodás is bujkált a hangjában. 
Először egymás ellen kellett kiállnunk, amit nem túl lelkesen vettem tudomásul. Már unásig harcolhattam az osztálytársaimmal, akart a hóhér még itt is velük szórakozni. Egy olyan magas srác lett az ellenfelem, mint szerény személyem. Jól nevelt módjára meghajolt, mire sóhajtva viszonoztam a gesztust, majd abban a pillanatban, hogy meg voltam vele, már támadtam is. Egy kedvesnek szánt rúgást helyeztem a gyomorszájára, majd ugrottam én is utána, nehogy magányos legyen a drága. Így aztán közösen csapódtunk a falba, bár lovagiasan előre engedtem a srácot, és én rajta landoltam. Recsegés és néhány apró forgács figyelmeztetett, hogy az edzőterem fala nem sok ilyen mutatványt fog kibírni, így kénytelen voltam más taktikához folyamodni, bár szerettem, ha a fal verekedett helyettem, vagy legalábbis az oldalamon... Minden esetre felvakartam a srácot a fal tövéből, és vissza támogattam a helyünkre, elvégre mégis az én hibám volt, hogy így elkeveredtünk. Valamiért extra mód örültek nekünk a jövendőbeli osztag tagok. Lelkesen villogtatták a kissé hiányos fogazatukat. Mint kiderült, a következő feladatnak örültek ennyire. Ugyanis most nekik kellett tesztelniük az újoncokat. Vagyis egy tapasztalt párt kaphattam, legalábbis reméltem. Egy elég marcona alakot állítottak velem szembe. Ő már nem szórakozott, holmi formalitásokkal, mint a meghajlás és hasonlók. Abban a pillanatban, hogy a bokent a kezébe vette, támadott, lelkesen röppentem le hasonló pályát, mint a korábbi edzőtársam, majd kissé lejjebb bele csapódtam a padlóba. Újfent bosszantó röhögéssel jutalmaztak, de nem vettem magamra, életemben már megszoktam az ilyet. Inkább velük mosolyogtam, bár hirtelen megéreztem a vérem fémes ízét a számba, vagyis felsértettem valahol a fejem... Egy kissé talán gonoszra sikeredett vigyorral tápászkodtam fel a földről, mire némelyek füttyögni kezdtek. A derekamba hasított egy jól ismert éles fájdalom, valahogy rosszul landolhattam, de nem hagytam, hogy mindez az arcomon is látszódjék. Felkeltem, lehetőleg döcögés nélkül, és egy gonosz vigyor terült el az arcomon, miközben szét maszatoltam a véremet a homlokomon, és lenyaltam a kezemről. Szerencsére nem a szemembe folyt, így nem vakított el. Az ellenfelem nagyon nem bölcs módon hátat fordított nekem, anélkül, hogy megbizonyosodott volna arról, tényleg megszabadultam a tudatomtól. A nézők figyelmeztették ugyan a veszélyre, alias rám, de addigra már elindultam. Lehelet finoman vetettem a hátamat az övének, mint jó bajtársaknak illik, miközben a bokennel az artériáját céloztam meg, Gin~channal pedig a nemesebbik szervét. Mozdulat közben éreztem, hogy az ő gyakorló kardjának a hegye a hátamhoz ér, és ha igazi kard lett volna, csak hajszálnyira vétette volna el a szívemet, már ha elvétette volna. Mind a ketten mozdulatlanságba merevedtünk, lévén egyikünk sem kezdeményezte a visszavonulást. Elmélyült fenyegetőzésünkből a "közönség" hangos vigyorgása rángatott ki minket. Legalábbis engem mindenképp. Előre ugrottam, békén hagyva az ő szerveit is, és a szívemet is kimenekítve a veszélyzónából. Vissza fordultam, hogy a fura hajú, marcona kinézetű férfi szemeibe pisloghassak. Lelkesen vigyorgott ő is, versenyt a többiekkel, miközben rám kacsintott. Nem értettem teljesen ezt a nagy jó kedvet, inkább visszasétáltam a helyemre. Jött a következő újonc és a következő kör. Nem unták meg, hogy egyenként végig nézzék a harcokat. Végén kiderült, hogy ki maradhatott, és kinek kellett másik osztag után néznie. Meglepő módon, noha nem nyertem, mégis maradhattam... 
Elkísértek minket, a csomagjainkkal együtt a hálókörzetbe. Egy két szobás lakásba költöztem be. Szerencsére nem volt lakótársam, vagyis egyedül használhattuk a saját lakásunkat. Ez az egész dolog kissé új, és ismeretlen volt a számomra. Még sosem volt saját lakásom, arról nem is beszélve, hogy azok a dolgaim is csak azok voltak, amiket az Akadémiáról elhozhattam, vagy csak simán elhoztam, tekintve, hogy semmim nem volt, mielőtt elmentem volna az iskolába. Szóval nem volt nehéz dolgom a kipakolással. Szerencsére a legszükségesebb bútorok már bent voltak, így azokról nem nekem kellett gondoskodnom. Lehajítottam a táskámat, és kivonultam a kertbe. Volt egy kis belső, közös kert.  Ki se nézné az ember, a démonoknak titulált osztagból főleg, mivel nem sok nő volt köztük. Az osztagot határoló kőfalak mellett több méteres bambuszok vontak természetes határvonalat. Sziklakertek bújtak meg a nád árnyékába. Az egyik része csanivának volt kialakítani, kiváló teázási helyet biztosítva. Volt egy kis tavacska is, és ha jól láttam pár koi úszkált benne.  De első találkozásra jobban lekötöttek a növények, mint az összhatás, és a későbbi használhatóság elemezgetése. Gyönyörű mahóniák virágai sárgállottak megbújva a zöldbe. Egy kaméliát szúrtam ki a bambuszok mögött. A bambuszokkal átellenben rododendron bokrok övezték a  kis kertet. Mozgolódásra lettem figyelmes, és a veterán osztagtagok lelkesen bezavartak a helyemre. Szóval vissza oldalogtam a friss házikómba, és immáron a táskákat is elkezdtem kirámolni. Egészen addig rendezkedtem, mondhatni be, míg értem nem jöttek. Pont ugyanaz a fazon, aki korábban bezavart, most kiterelt, nem csak engem, hanem az összes újoncot az udvarba. Sült a hús, és annyi szaké volt előkészítve, hogy egy egész regimentet le lehetett volna vele itatni. Ahogy kiért mindenki, a kapitány egyszerűen köszönt nekünk, majd a világ legtermészetesebb módján el is kezdte az evészetet és az ivászatot. A többiek lelkesen követték a példáját, minket is bele értve. Nem voltak hangzatos szózatok, de nem is hiányoztak. Inkább egymás között kezdtünk el ismerkedni. Az Akadémiához képest meglepően jól éreztem magam. Kíváncsian tévedt a szemem a kapitányom irányába. Magas volt, sokkal magasabb mint én, vagy Shion. Kész óriás, főleg a többiek között. A haja hosszú volt, a szeme, mert csak az egyik látszódott a szemkötőtől, zöld volt, akárcsak az enyém. Csak sokkal szúrósabb. Egy sebhely húzódott végig arca bal felén hosszába. Mellette ült egy kislány, derékig ért nekem. Vállig érő haja hasonlóan vöröses volt, mint az enyém, bár sokkal világosabb. Kérdés nélkül elkezdett Chi~chinnek hívni. Szóval igazi aranyos  kislány volt, mégis az volt az érzésem, hogy nem szabad a látszatra támaszkodnom. Szép lassan besötétedett... A Hold ezüstös fénye kellemesen világított meg minket.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.