Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bankai

2014.04.02

  Korom sötét volt. Az orrom hegyéig se láttam. Nemhogy a Hold, de még csillagok se derengtek az égen. Újhold lett volna, vagy csak egy vastag felhő irigyelte azt a kis fényforrást is, ami ilyenkor jut? Fogalmam sem volt, mint ahogy arról sem, hogy hol vagyok, és hogy miképp kerültem oda. Valami azonban azt súgta, hogy nem maradhatok. Talán a tömény vér és oszló hulla szaga. Magam előtt tapogatva próbáltam eltűnni a környékről, lehetőleg minél halkabban. Azonban lépten-nyomon valami reccsent, roppant a lábam alatt. Akármilyen óvatosan raktam a talpaimat, sose sikerült csendbe maradnom. Egy lágy szellő kerekedett, kissé megmozgatva a poshadó bűzt, újabb rétegeket szabadítva fel ezzel. Halk léptek ütötték meg a fülemet, úgy tűnt a titokzatos alakok körbe vettek. Hirtelen tűz gyulladt, elvakítva jó néhány pillanatra. Amint kezdett hozzá szokni a szemem a fényhez, lelepleződött a bűz forrása is. Mint egy emberi dögkút. A tisztelet leghalványabb jele nélkül, meztelenül hajigálták össze egy gödörbe a testeket, amik már elkezdtek összerohadni. A legkülönbözőbb korú emberek voltak életükben. Gyerekek, nők, férfiak, idősek, már akiről még meglehetett ezeket mondani. A dögevők ott serénykedtek, igyekeztek eltakarítani a maradványokat, de ezzel a mennyiséggel úgy tűnt, még ők sem bírtak. Pár másodpercre végig szaladt a pillantásom a szörnyűségeken, de nem időzhettem túl sokat az elsiratásukkal. Az osonó alakokat kerestem, akiket az előbb éreztem, hogy bekerítettek. Körbe pillantottam, bár ne tettem volna. Halott arcok néztek vissza rám. Sok száz éve meghalt, jól ismert arcok, csak most valamennyi beesett és összeaszott volt. Egyeseknek bőr, vagy húscafatok lógtak le valamikori arcuk helyén, látványosságnak meghirdetve sárga csontjaikat. A fogaik, vagy megvoltak, vagy nem. Néhol egy-egy légy lárva kukkantott ki, szemrevételezve a hirtelen támadt nagy fényességet, majd gyorsan vissza is bújt kényelmes elfogyasztható lakhelyére. A halott, valamiért mégis mozgó csoport, egy lépést tett felém, szorosabbra vonva a kört. A mozgásuk természetellenes volt, és ijesztő. Felmordultam, és a kardom fele kaptam. Előrántottam, azonban a penge fekete folyadékként plattyant a földre, csak a markolat maradt a kezembe. A hullasereg újra felém lépett. A kardot elhajítva támadóállást vettem fel. Elhatároztam, hogy nem adom olcsón a bőröm. Ekkor már egész közel voltak, és mindegyiknek elkezdett az arca változni. Shuko arcát vette fel valamennyi, majd viharos gyorsasággal maszk nőtt rájuk. Négykézlábra estek, a fáklyák azonban lobogtak tovább. Némelyiknek szárnya, plusz lába, vagy épp agyarai nőttek. A szemeik vörösen és sárgán villogtak. Az első, egy pókfajzat rám ugrott. Ököllel csaptam arra a részre, ahol a potrohát sejtettem, ám ekkor maró fájdalom hasított az öklömbe. Ahol hozzá értem, rothadni kezdett le a bőröm, majd a húsom egészen csontig. Szisszenve kaptam vissza a kezem. Ekkor azonban megjelent mellettem Gingitsune. Elkapta az ép kezemet, és el akart szaladni velem, de nem mozdultak a lábaim. Nem teketóriázott sokat. Felkapott, és néhány szörnyet félre rúgva rohant, ahogy csak bírt. Ezeket a nyavalyásokat azonban nem volt ilyen könnyű lerázni. Az egyik imádkozósáskára hasonlító, valamikori kislányhulla utolért, és felénk sújtott a tűhegyes mellső mancsával, elkaszálva a fülemet. Kiáltva kaptam a villámgyorsan rothadó testrészemhez. Gingitsune megszólalt, de azt már nem értettem, hogy mit mondott...

 
 
Zihálva, csurom vizesen ültem fel a tatamimon. A lélekölőm keresztbe pihent az ölemben. Ijedten kaptam a fülemhez. Nedves lett a kezem. Pontosabban ragacsos. Nem kellett nagy ész hozzá, se gyertyafény, hogy ennyiből felismerjem a vért, a szagáról nem is beszélve.
- Beszéltél álmodban vagyis, ha pontos akarok lenni, akkor kiabáltál- szólalt meg mellettem egy jól ismert hang. - Rémálmod volt? Remélem nem baj, hogy felébresztettelek. Igaz te ébresztettél fel engem hamarabb... Ráadásul hiába szólongattalak, mindenféle hangon, utánoztam ébresztőórát, tányértörést, rá se hederítettél. A fülcsípésre is csak akkor, amikor már kivérzett. - tette hozzá. Felkaptam Suza~chant és magamhoz öleltem, figyelmen kívül hagyva a tiltakozását. Egy idő után fel is hagyott vele a Drága. Amikor lenyugodtam, és sűrű szabadkozások között őt is leraktam, jegyezte csak meg.
- Azért ezzel csinálhatnál valamit. Nem ez az első eset, hogy úgy áztattad át az ágyneműd, hogy nem pisiltél be. 
- Nem szoktam bepisilni! - nyűgösködtem, mellesleg jogosan.
- Tényleg nem? - kezdett Suza~chan is felébredni, és pimasz lenni a normális szinten.
- Tényleg nem!- sóhajtottam. Valamiért nem akaródzott visszafeküdni, pedig az éjszaka közepe volt. 
Az, hogy végül mégse csaptam reggelt, vagy hajnalt, egyedül Suzaku érdeme volt. Gingitsunét magamhoz öleltem, Suza~chan pedig mellém fészkelte bele magát, szinte a hajamba. Az éjjelem többi része eseménytelenül telt. Nem álmodtam semmit. 
Reggel, főleg mivel szabad napos voltam, és mert Suza~chan nem szokott butaságokat tanácsolni, összecsomagoltam egy rakás ételt, és elindultunk. A végállomás valahol a semmi közepén volt, a jól megszokott kis földalatti gyakorló helyünk. Azonban az én tüneményes kis élő térképem, ide is ismerte a legrövidebb utat. Így aztán egy szép kis séta után, meg is érkeztünk. A csomagomból előkerült a pokróc, egy kis étel, néhány könyv. Meg kell hagyni régen volt már ilyen lazítós napom. Azonban nem ez volt az elsődleges célja annak, hogy ide jöttünk. Miután élveztük a napsütést, (igen, megoldották, hogy föld alatt is legyen, felhőkkel egyetembe, és gőzöm sincs, hogy miként...) és a szakácsművészetem gyümölcseit, volt még valaki, akit meg akartam látogatni. Gingitsune, mióta felriadtam az éjszaka közepén, nem szólt hozzám, és valamiért nagyon hiányzott a hangja. 
Miután megtöltöttük a bendőnket, leültem az egyik fa törzse mellé, a lélekölőmet keresztbe fektettem a térdeimen, és behunytam a szemem. Figyeltem a szívdobogásomat és a légzésemet, és próbáltam összehangolni a kettőt. Nem kellett sokáig várnom, hogy eljussak a belső világomba. Igaz elsőnek nem voltam benne biztos, hogy jó helyen járok. Elég csúnya változások álltak be. Meglepően hideg volt, és nem látszódott a Hold, sem a csillagok. Kellemetlen érzés szaladt végig a hátamon, és akaratlanul a visszatérő rémálmaim jutottak az eszembe. 
- GINGITSUNE!- szólítottam a Rókámat, de nem kaptam választ. Helyette azonban, furcsa szellemalakok tűntek fel, majd el. Szép lassan körém gyülekeztek. Kezdtem magam nagyon rosszul érezni. Azonban akkor szállt el igazából az agyacskám, mikor végre először megláttam Ezüstkét. Az egyik cseresznyefához volt láncolva hatalmas láncokkal. Márpedig Ezüstkét senki ne verje láncra, ha már én nem teszem! A hunyorgó szellemfoltokból szép lassan alakok kezdtek formálódni, majd szép lassan formát öltött egy egész youkai csapat. 
- Gingitsune, magadnál vagy? - érdeklődtem meg a társamtól, miközben előhúztam a kardomat. Szerencsémre, ebben nem követtük az álmom szerinti forgatókönyvet, és semmilyen fekete paca nem orozta el a fegyveremet.
~ Magamnál vagyok, csak épp mozogni nem bírok! ~ válaszolta. Éreztem a hangjából a tehetetlen dühöt.
- Ha válaszolni bírsz, az nekem már elég! Kik, vagy inkább mik ezek? - Az egyikük túl közel jött. Ha jól láttam egy yuki~onna volt a tettes. A lehető leggyorsabban suhintottam a kardomat, és sikerült is megvágnom, ám ahelyett, hogy baja lett volna, az én karomba hasított a fájdalom, és én kezdtem el vérezni. Ezzel egy időben egy rég elfeledett emlék elevenedett meg a fejemben. Így nem hallottam a Róka válaszát. Még életemben történt. Shion valami zűrt kavart, ami nem is volt olyan ritka szokása, már csak a mesterségét tekintve sem. (tőle örököltem ez irányú képességeimet Cool ) Épp egy ilyen kalamajkában voltunk benne nyakig és bujkálnunk kellet, mert az ottani nemesség vérdíjat tűzött ki Shion fejére. Egy falusi család bújtatott minket, és valamelyik talpnyaló, pénzsóvár mocsok disznó elárulta őket is, minket is. Azonban ők még így is menekülési útvonalat engedtek nekünk. Pont láttam, amit a kislánnyal műveltek a bérgyilkosok. Hasonló korú lehetett, mint akkor én. Pont úgy nézett ki, mint a yuki~onna. Azonban mielőtt bármit is reagálhattam volna rá, egy másik alak kapott el, egy oni. Két kézzel kapta el a torkom és fojtogatni kezdett. Bele döftem a kardot a hasába, mire a sérülés megint rajtam jelent meg. Még szerencse, hogy nem találtam el egy fontosabb szervét-szervemet sem. Dühösen próbáltam lefeszegetni a mancsait a torkomról, azonban újabb emlék rohant meg. Az első alkalom, hogy apám elkártyázott a kurtizánoknak. Élesen belém hasított a fájdalom. Úgy éreztem, hogy apám elárult! Próbáltam mentegetni, hogy részeg volt, de nem tudtam saját magam becsapni. Elárvultnak, elárultnak éreztem magam, és gyilkolni akartam fájdalmamban. Felrémlett, ahogy betörtem az orrát pusztakézzel annak az alaknak, aki ott akart tartani. Majd az ezt követő hosszú napokra, amikor Shiont kerestem. Úgy éreztem elárult, mégis mellette akartam lenni. elnyomtam magamban a keserűséget és a csalódottságot. Kissé könnyes szemekkel rúgtam állon az onit, mire az én állkapcsom reccsent egy hatalmasat. Lehet jobban vissza kellett volna fognom magam. 
- Gingitsune hallasz még? - kérdeztem kissé rekedten, ami ha figyelembe vesszük, hogy épp fojtogatnak, elég érthető.
~ Hallak Élet ~ válaszolta, hallottam, hogy ő is erőlködik, hogy kiszabaduljon. 
- Ha megütöm, vagy megrúgom, esetleg megvágom őket, én sérülök meg! - sikerült az oni kezeit lehámoznom a nyakamról, pedig elég ragaszkodó volt.
~ Akkor ne bántsd őket! ~ jött a bölcselet Ezüstke irányából ~ Nem lennék boldog, ha megölnéd magad!
- Ha nem teszek semmit, akkor ők ölnek meg! - reflexből léptem el egy tengu elől, de így is felsértette a hátamat. Újabb emlék indult rohamra ellenem. Az első alkalom, amikor öltem életemben. Megtámadtak minket. Pontosabban a nevelő apámat. Bosszúból meg akarták ölni. Valószínűleg megölte valakijüket. Egyszerre hármójukkal küzdött, és a negyedik hátulról akarta ledöfni, csak velem nem számolt. Egy sima konyhakés volt, nálam, és ugranom kellet, hogy elérjem a szívét a becstelen támadónak. A szúrásom pontos volt, és halálos. Újra éltem azt az érzést, ahogy a kés behatolt az ismeretlen testébe. Szinte éreztem a pengén keresztül a húsát, az izmokat, és azt, hogy pont az egyik bordája mellett siklott el a késem. Pár másodpercig fel se fogtam, hogy mit tettem. A félelem és az adrenalin, hogy elveszíthetem az apámat, szinte megőrjített. A szivem a fülembe zakatolt, miközben ziháltam a visszafojtott indulatoktól. Majd amikor kicsit lenyugodtam, jutott el a tudatomig, hogy kioltottam egy életet. Elfogott a mardosó bűntudat. Erős volt a kísértés, hogy másra kenjem a dolgot. El akartam hitetni magammal, hogy nem az én hibámból halt meg, nem én tehetek róla. Abban a percben nem csak azt az alakot öltem meg, hanem saját magamat is. Az elég szerény gyerekkorom egy pillanat alatt véget ért, mint ahogy az ártatlan emberi életem is. Ekkor vettem csak észre, hogy a tengu ott ült mellettem, és az ő szemeiből is folytak a könnyek, nem csak az enyémből. 
- Drága! Ők az elfojtott emlékeim és érzéseim lennének? - kérdeztem immáron halkabban, miközben a könnyező tengut magamhoz öleltem. Nem esett nekem, nem próbált meg megölni. Csak hangtalanul sírt a karjaim között. - Semmi baj! Semmi rosszat akkor nem tettem. Megmentettem azt, aki akkor az életet jelentette a számomra. Ebben nincs semmi rossz! Te is hozzám tartozol, mellesleg nem ez volt a legdurvább dolog, amit életemben tettem - simogattam meg az arcát - Bár ha minden igaz, akkor ő is itt van valahol! - tettem hozzá, kissé elhúzva a számat.
~ Akármit is csinálsz Életke, folytasd!~ kiáltott oda nekem Gingitsune. 
A tengu után megkerestem yuki~onnát, majd az onit, és így tovább. Volt ott hebi, inugami, tsuchigumo (Shuko~sannal kapcsolatos emlékeim voltak vele) bakezori, bakeneko, ittan momen és még sorolhatnám. Valamennyiük egy-egy olyan emlékemet hordozta magában, olyan emlékemből született, amitől féltem és épp ezért megpróbáltam elnyomni, elfelejteni őket. Ahogy szép sorba kénytelen voltam szembe nézni velük, és ha nem akartam megküzdeni velük, ami a tapasztaltak fényében öngyilkosság lett volna, el kellett fogadnom őket. Meg kellett békélnem velük. Persze nem volt elég holmi látszólagos, mert akkor nekem estek egyből. Mindegyiket újra át kellett élnem, újra emlékeznem, és a végén nem elfelejteni, hanem a részemmé tennem. Minél több ilyen mononoke békélt meg velem, vagy fordítva, annál több lánc hullott le Gingitsunéról. Így mikor kiszabadult ő is sorba állt. 
~ Ismered a sakazuki szertartását? ~ kérdezte. A többi youkai egy szót se szóltak. Talán mert ők emlékek voltak, és nem a lélekölőm lelkei. Két kézzel befogta a szemeimet. Mikor újra engedte, hogy láthassak, az egész tér nemcsak, hogy rendbe volt hozva, de lampionokkal fel is volt díszítve, mintha egy fesztiválra készültek volna. A telihold ezüstösen szórta ránk lágy fényét. Időközben előkerült a szaké és a szakéscsészék is, és Ezüstke mindenkinek töltött egy keveset, neki pedig én töltöttem. 
- Mindenek előtt tisztázzuk, ez nem a menyegzői fajta! - ismertem már Gingitsune fantáziáját - Ha ezt elfogadod, akkor hajlandó vagyok rá Cool - egymás karja fölött ittuk ki az italt, ezzel fogadva lojalitást egymásnak. Ekkor tűnt csak fel, hogy megváltozott a Drága. A három rókafarok helyett kilenc izgett~mozgott mögötte. Kissé megrőkönyödhettem, ugyanis követte a pillantásomat, majd gonoszul elvigyorodott. 
~ Tetszik? Igazából remélem, hogy nem gondoltad, hogy bárkiből ezüstróka lehet három farokkal. Azt ki kell érdemelni! ~ magyarázta, mire akaratlanul is elnevettem magam. Hiába na, Ezüstke önérzete sose volt kicsi. Nevetve simogattam meg a haját. ~ Ezt jobb, ha megjegyzed! Egyszer azt ígértem, hogy elárulom a titkaimat. Most megtudtál egy újabbat. Próbáld majd ki egyszer. Ha erre az alkalomra gondolsz, tudnod kell, hogy miként hívhatsz elő ilyen formámban. Valld, be tetszem neked így kilenc farokkal nem? ~ a simogatásból hirtelen visszakoztam, mert ha ilyeneket kezd el mondani, olyankor nem árt óvatosnak lennem! Lepett már meg nem egyszer, és hozott már zavarba is a Drága.
 
 
Amikor kinyitottam a szemeimet, már késő délután volt. A gyomrom jó hangosan korgott, követelve a kihagyott étkezést. Pár pillanatig az elégedetlenkedő hasamat simogattam, majd Suza~channal megosztva a maradék ételt (becsületére legyen mondva, végig velem maradt) ránéztem a katanámra. 
- Gondoljak a történtekre, ha használni szeretném az új titkát? - Nem értettem, miért szeretnek rébuszokba beszélni egyesek. 
~ Jupp mire emlékeztet téged az, amit átéltél? ~ szólalt meg újra a fejemben. 
- Egy rakás démon együtt. Mire emlékezhetnék ebből? - Azonban mire befejeztem már volt is ötletem. 
~ Miért nem próbálod ki, hogy jól gondolod-e? ~ Gingitsune mondás nélkül is rájött, hogy az eszembe jutott valami. Egy nagyon régi legenda, amit még Shion mesélt nekem gyerekként. Azt mondta, hogy minden év nyarán, egy éjszaka az összes youkai, a Nurarihyon vezetése alatt elfoglalják az utcákat. Ezt a felvonulást a 100 démon éjjeli parádéjaként ismerik. Ha egyszerű ember ezzel a felvonulással találkozott, azon nyomban meghalt. Csak a legerősebb onmyojik voltak képesek sérülés nélkül túl élni egy ilyen találkozást. Elég badarságnak tűnt, de azért megpróbáltam így szólítani Gingitsunét.
- Bankai! Hyakki yakou! - ahelyett, hogy a katanám nagamakivá változott volna, rengeteg hófehér cseresznyevirág szirom gyűlt körém. Mintha egy apró légtölcsér mozgatta volna őket, pár pillanatra teljesen eltakartak a külvilág elől, majd ezüst színű porrá omlottak szét. A kezemben egy egyszerű ezüst színű shirasaya katana volt. Az övembe pedig egy szintén ezüstszínű fém legyező volt beletűzve... Várjunk csak... az övembe? Hitetlenkedve pislantottam le magamra. Egy fehér-vörös mikoruha díszelgett rajtam a shinigami egyenruhám helyett! Hirtelen elfutott a méreg és a késztetés, hogy azonnal szabaduljak meg a gönctől, mire egy rakás penge csapódott ki körbe mindenhonnan. A könnyebb megértés végett, úgy nézhettem ki, mint egy penge kis sün! 
~ Életke, nyugodj le!~ hallottam Ezüstke hangját.
- Nyugodjak le? - Lehet kicsit túl reagáltam a dolgot, így utólag visszagondolva, de akkor tajtékoztam, és nem tudtam megmozdulni a rengeteg pengétől - Ez egy RUHA!
~ Jól látod a helyzetet, és ennek őszintén örülök, de próbálj meg lehiggadni, máskülönben ilyen háromméteres sül leszel életed végéig, vagy legalábbis amíg nem fáradsz ki annyira, hogy elájulj!
- Azért ez teljesítmény, hogy felismerted, hogy ez egy ruha! - Suza~chan se javított ezzel a helyzeten, de azt be kellett látnom, hogy így nem maradhatok. Még levetni se tudtam, anélkül, hogy aprítottam volna szét magam! Mélyeket lélegeztem, és igyekeztem elterelni a figyelmemet a rajtam lévő, kellemetlen anyagról. Bár igaz, hogy ez az izé olyan lágyan ért a bőrömhöz, mintha maga is hozzám tartozna... Szép lassan a pengék eltűntek, én pedig kifáradva hanyatlottam a földre. A miko ruha eltűnt, helyette a még kényelmetlenebb egyenruhámba voltam újra. Összecsomagoltam, és Suzaku segítségével haza mentem. Az egyik problémám megoldódott, helyette egy rakat gondolkodni valóm akadt. 
- Az ayakashikkal mi lett? - kérdeztem kissé talán még morcosan Ezüstkét.
~ Ők eddig is a részeink voltak, és ezután is azok lesznek! ~ jött az óvatos válasz. ~ Nagyon utálod, azt a formámat? Csak mert én kifejezetten élvezem, hogy minden részem hozzád érh...
- Csak meglepett! - vágtam a szavába, hisz ki tudja mikkel akarta volna befejezni, de hogy zavarba ejtő lett volna, az biztos!
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.