Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kezdetek

2014.01.27

Történetem, mint oly sok minden más is, a halálommal kezdődik. A nevem Aikawa Chiyo. Tokugawa Ieshige tizenkettedik évében születtem egy, a környéken viszonylag nagy hatalommal bíró család második leányaként. Azonban a daimyo kicsinyes alak volt főleg, mivel nem olyan rég került a pozíciójába, és féltette a hatalmát. Kiváltképp az ilyen apám féléktől. Így aztán egy egyszerű, és kényelmes megoldást választott. Bérgyilkosokkal kiirtatta az egész családomat, engem kivéve. Én is csak azért menekültem meg, mert a ruhák között szunyáltam, így nem találtak meg. Csak jóval később Shion, aki a nővéremnek volt a vőlegény szerűsége, ő legalább is ezt állította. Ő nevelt fel, képzett ki, és így értünk el a történetünk kezdetéhez. Épp hazafelé tartottunk egy küldetésről, mikor meglepően nagy sokadalomba futottunk, ámbár két ronin nem volt túl feltűnő abban az időben. 

- Maradj nyugton! - nyomta Shion a fejemet a porba. Összeszorítottam a fogam és az öklöm, miközben próbáltam fölnézni az utca közepén parádézó maskarás felvonulásra. A testőrök fegyveres soraiba beleveszett a daimyo. Sóhajtva pillantottam vissza a földre. Nem akartam többet látni. Fölfordult a gyomrom, miközben az elkényelmesedett fiatalúrra gondoltam. A társamra néztem. Az ő ökle is keményen összezárult, de nem nézett föl. Csak mikor elvonultak az "urak". 
- Indulhatunk? - nyújtottam neki a kezem, de nem fogadta el. A szemei különös tűzben égtek. Majd hirtelen magához rántott és ott az út kellős közepén megölelt. Nem volt a rokonom, de ő nevelt föl. Egy ideig, mintha a gyereke lettem volna, később azonban, mikor idősebb lettem, már a társaként. Az igazat megvallva nem tudtam, hogy kik a szüleim. Mióta az eszemet tudom, vele vándoroltam faluról falura, városról városra. Kissé megnyúltak az ábrázatok ennek a heves érzelemkitörésnek a láttán. Nem csak az enyém. Nem mintha zavart volna, csak nem voltam az ilyen érzelemkitörésekhez hozzászokva.
- Shion, mi a baj? - kérdeztem teljesen ledöbbenve.
- Semmi - tartott el magától. Még egyszer megölelt, majd nagyon komolyan a szemembe nézett. - Nagyra nőttél Aikawa! Meg is ügyesedtél, de mostantól magadra kell vigyáznod. Vigyázz hát helyettem is!
-Te meg miről beszélsz? - néztem rá értetlenül. Nem válaszolt, csak eltűnt a tömegbe. Naná hogy követtem. Ment a szentem a földesúr után. Én meg mentem utána. Amikor belekötött az első őrbe, lelkesen ütöttem le a másodikat. Már vagy az ötödiknél jártam, amikor ráeszmélt, hogy ott vagyok. 
- Most ígérted meg, hogy vigyázol magadra!
- Én nem ígértem semmit. 
- Neked ehhez semmi közöd!
- Mihez is egész pontosan? - kérdeztem vigyorogva, miközben a hetedig őrnek szúrtam a katanám a szívébe.
- Ehhez az egészhez! Menj vissza! - törte ki az épp keze ügyébe kerülő férfi nyakát egy kézzel, miközben a másik kezével leszúrta a következő áldozatát.
- De hozzád van közöm, szóval nem nyitok vitát erről! - fordultam körbe leguggolva. Ez kissé kellemetlenül érintette a környezetem, bár lehet, hogy csak a katanámnak nem örültek túlzottan. Minden esetre meginogtak az irányú elhatározásukba, hogy rám vessék magukat. Főleg, hogy a lábuk nem igazán maradt a tulajdonuk. Tekintettel, hogy elvált tőlük.
- Legalább valamit mást is tanultál az önfejűségen kívül! - bólintott felém Shion. Már majdnem elértük a daimyót. Egy középkorú, hájas alak volt az ura annak a vidéknek. Politikusnak is csapnivaló volt, nem hogy harcosnak. Rémült arca, hogy meglátott minket, még most is előttem lebeg.
- Démon! - hebegte, amint meglátott minket vérben fürödve, egyenesen felé tartva.
- Csak épp annyira, amennyire te! - mosolyogtam rá. Élveztem a harcot. Lelkesen vágtam le a szemem elé kerülőket. Shion ugyanezt tette. Láttam, amint ő is elmosolyodik, ami a vérrel fröcskölt arcán elég horrorisztikusan hatott, de én rajongtam ilyenkor érte. Egyre több szamuráj gyűlt körénk. A kövér pacák meg biztatta őket, és jutalmat ígért annak, aki megöl minket. Egymásnak vetettük a hátunkat, úgy küzdöttünk.
- Szóval, mihez is nincs közöm pontosan? - kérdeztem újra társamat.
- Semmihez, de önfejűsködtél! - morrantotta. Éreztem, ahogy a gyengéd rezgés végig futott a hátán, meg úgy az egész testén a morrantás alatt. 
- Ki neked a pacák?
- A családom gyilkosa. - adta meg magát.
- Akkor mire vársz? - kérdeztem tőle, miközben úgy lépdeltem, hátam az övéhez szorítva, hogy ő a földesúrhoz álljon közelebb, míg én fedeztem a hátát. Nem kellett neki kétszer mondani. Fölugrott a hintóra, és egy suhintással levágta a hájpacni mindkét kezét, amit maga elé kapott védekezéskép. A fájdalomra úgy reagált, mint egy gyerek, aki először üti meg magát. Könnyes szemmel fölordított, majd zokogásba tört ki. Shion a megvetés valamennyi tünetét produkálta néhány pillanat leforgása alatt. 
- Nem hiszem, hogy fölfogtad, hogy mi is történik éppen - kezdett nagyon halkan beszélni, de még pont úgy, hogy én hallhattam - azt meg végkép nem nézem ki belőled, hogy tudod,.hogy miért. De ne aggódj, elárulom! Huszonhárom évvel ezelőtt megölettél egy családot. Abban a családban volt egy nő. Egy fiatal lány. - itt egy pillanatra elhallgatott, de erőt vett magán és folytatta - Az a fiatal lány a jegyesem volt. - itt rám pillantott. Nem folytatta tovább. Az arcán a fájdalom és a gyűlölet egyvelege látszott, de szólni egy szót sem szólt. Fölemelte a kardját, és mélyen a prédája szemeibe nézett.
- Nem sietnél? - nyögtem föl hirtelen. Mint aki észhez tér, kapta föl a fejét és nézett rám. Csak öten próbáltak egyszerre megölni. Eleget tett a kérésemnek. a következő pillanatban villant a pengéje.
- Bocsi a késésért - ugrott le mellém, de már elkésett. Az egyik katana a tüdőmbe hatolt. Nem hagytam magam el. Olyan erősen suhintottam, ahogy csak egyre fogyatkozó erőmből tellett. De rohamosan gyengültem.
- Chiyo! - hallottam a szeretett férfi hangját, amint felém kiáltott. Ez adott annyi erőt, hogy újra két kézre bírjam fogni a kardom, és suhintsak vele egyet magam körül. De már nagyon rossz állapotba voltam, alig kaptam levegőt. Még éreztem, ahogy két erős kar magához ölelt. - Mondtam, hogy maradj otthon! - szinte kiabált velem.
- Mégis mikor hallgattam rád? - kérdeztem, bár elég vontatottan sikerült ezt kiböknöm. Megpróbáltam egy vigyort összehozni, de elég ijesztőre sikeredhetett, ugyanis nem mosolygott vissza.
- Chiyo! - suttogta. 
- Nyertün...? - elkapott egy köhögőroham, nem tudtam befejezni. 
- Mondhatjuk úgy is! - ekkor láttam meg, hogy nyilakkal találták el őt is. Pár másodpercre elborított a koromsötétség, majd mikor újra kitisztult a kép, már kívülről láttam a jelenetet. A megannyi halottat, a férfit, aki fölnevelt a családom helyett, és akit mindenkinél jobban szerettem. A férfit, aki szótlanul szorított magához, miközben arcáról olyan elviselhetetlen néma fájdalom rítt le, hogy majd bele őrültem már csak a látványba is. Főleg amikor Shion eszméletlenül rám borult. Fölkiáltva odaszaladtam, föl akartam segíteni, de nem tudtam hozzáérni. De nem adtam föl. Szinte őrjöngve próbáltam újra és újra. Nem tudom mennyi idő telhetett el így. Elvesztettem minden időérzékemet. Téboly tehetetlenségem szinte teljesen eszemet vette. Nem tudom meddig tombolhattam ebben az állapotban. A következő tiszta emlékem, hogy egy fekete ruhás szamuráj állt mellettem. Mikor látta, hogy erőm se nagyon maradt tovább, halkan megjegyezte.
- Túl fogja élni. Nem sérült egy fontos szerve sem. A többi már csak azon múlik, hogy a te halálodat hogy fogja elviselni.
Ez a pár szó elég volt ahhoz, hogy újra eszemhez térjek.
- Ezek után mi lesz? - kérdeztem.
- Itt az ideje, hogy átlépj a Lelkek Világába - ezzel a kardja markolatát a homlokomhoz nyomta. Elvesztettem az eszméletem.
 
Emberek zsivajára tértem magamhoz. Hirtelen fogalmam se volt róla, hogy ki vagyok, vagy hogy kerültem egyáltalán oda. Kellett egy kis idő, míg visszatértek az emlékeim. Addig is annyit tudtam, hogy el akarok tűnni a tömegből. Egy elég népes utcán feküdtem ugyanis. Elvonszoltam magam egy fogadónak tűnő épület mögé, ahol aztán lerogytam megint. A tulajdonos talált meg és vett magához. Cserébe ki kellett segítenem a boltba. Persze nem ment minden zökkenőmentesen. Főleg, mivel ha én nem is kerestem, a baj rendszerint megtalált engem. Kötekedő alakok, kidobandó részegek, és sorolhatnám. Sokszor még az utcán sétálva is belém kötöttek. Elejében csak ösztönből védtem meg magam, de egy idő után, ahogy szépen tértek vissza az emlékeim, egyre rosszabbul jártak az ellenfeleim. Nem kellett hozzá sok idő, és a fogadósra nézve veszélyes volt a jelenlétem, hát eltűntem. Nem akartam veszéllyel meghálálni, hogy segített rajtam, szóval önszántamból utcára kerültem. Nem tudom, hogy hány évig is élhettem így, egyik napról a másikra. Ha rám támadtak, megvédtem magam, amúgy nem érdekeltek a többiek. Ha vihar volt, behúzódtam valahova, ha hideg volt, vackot készítettem magamnak valamelyik fűtött ház falánál. Talán örökre eléldegéltem volna így, ha nem találkozom megint azokkal a fekete ruhás szamurájokkal. Ketten voltak. Nem különösebben érdekeltek volna, ha nem jönnek nekem. Morcosan fölpillantottam, de nem tudtam velük foglalkozni, gyötört az éhség. Követelőzőn megkordult a gyomrom, így akcióba léptem. Odaoldalogtam az egyik étkezdéhez, és egy gyors kézmozdulattal elemeltem egy cipót, majd mentem is. Siettemben megint bele ütköztem a szamurájokba. Mordultam egyet, majd elrohantam. Későn vettem észre, hogy követnek. Csak, mikor befordultam egy elhagyott kis zsákutcába, ahol is nekiestem a zsákmányomnak. Ekkor láttam meg, hogy ott állnak előttem.
- Éhes vagy? - kérdezte az egyik. Nem válaszoltam, hisz elég nyilvánvaló volt. Ha az nem is győzte volna meg, hogy milyen lelkesen habzsoltam a kenyeret, a gyomrom hangoskodása mindenképp egyértelmű jel volt. 
- Mióta érzel éhséget? - próbálkozott a másik. Erre már fölpillantottam fél szemmel. Ha nem is volt hozzá közük, de azt azért értékeltem, hogy legalább nem volt teljesen hülyeség amit kérdezett.
- Már majdnem egy hete - motyogtam két falat között - felettébb bosszantó! Eddig nem voltak ilyesfajta bajaim. Most meg még a kajáról is gondoskodnom kell. - újabbat haraptam a kenyérbe. 
- Hiába eszel, nem múlik el az éhséged talán? - kérdezte az értelmesebbik.
- Honnan veszed? - néztem kissé gyanúsan. Ezt eddig senkinek nem mondtam, mégis ráhibáztak. 
- Nem te vagy az egyetlen - mosolygott rám. Egy mérges horkantást kapott válaszul - Volna kedved velünk jönni? Kapsz ételt, italt, meg szállást.
- És ez miben jó nektek? - nyeltem egy nagyot, ugyanis túl nagyra sikerült a falat.
- Cserébe neked tanulnod kell. 
- Mit?
- Az alapokat és persze harcművészeteket. Ez egyáltalán nem könnyű, de...
- Kardforgatást oktatnak? - vágtam a szavába.
- Az az egyik alap tárgy - bólintott.
- És mit kell tennem, hogy oda kerüljek?
- Elég velünk jönnöd! 
Nem voltak ellenvetéseim. Bárhová elmentem volna, csak hogy újra kardot kapjak a kezembe. 
 
Mint kiderült, egy iskolába cipeltek, ahol valóban tanítottak harcművészeteket, de amellett mindenféle általam teljesen fölöslegesnek ítélt anyagot is. Különböző általam eddig még sosem látott technikák, és mágiák, amikről pedig azt hittem, hogy csak mesékben léteztek. Viszont a tanár itt a szemünk láttára mutatta be őket, valamiért mégse nyűgözött le. Egyszerre volt félelmetes, és talán aljas, de mindenképp az volt az érzésem, hogy nem valódi harc az ilyen. Így azért nem is hordtam túlságosan a szívemen, hogy megtanuljam... Talán az egész iskolát akkor kezdtem igazán komolyan venni, és itt arra kell gondolni, hogy minden órát, amikor vizsga előtt, elő kellett hívni a valódi kardunkat. Minden shinigaminak, vagyis halálistennek volt egy lélekölő kardja, ugyanis halálistennek képeztek ki minket, bár ez csak menet közben derült ki a számomra. Szóval mindenkinek, aki kikerült az Akadémiáról, vagyis csak így lehetett kikerülni, volt egy zanpakutoja, ilyen lélekölő kardja. Ezek a kardok élő dolgok voltak. Saját személyiséggel, lakhellyel rendelkeztek, bár elsőként kissé zavart a gondolat, hogy a saját lelkünkben laknak, ugyanis már életemben volt egy kardom, és az volt a lelkem, de nem volt mese. Ha csak nem akartunk a suliban megvénülni, elő kellett hívni a vizsgák idejére. Egy idő után már csak ezzel foglalkozott mindenki. Volt akiknek viszonylag hamar, pár hét alatt sikerült kapcsolatba lépnie a zanpaktoujával. Én nem közéjük tartoztam. Kicsivel több, mint egy hónapot töltöttem napi több órás meditálással, mire először sikerült beszélnem a fegyveremmel. Valójában eléggé meglepődtem, mikor sikerült találkoznom vele. Az egész olyan volt először, mint egy álom. Egy folyó partján ültem. Cseresznyefák népesítették be a területet. Épp gyönyörűen virágoztak. Az alkony csodás színeket festett az égre. Ám egy fiú mégis elvonta a figyelmemet ezekről a csodákról. Hófehér kimonóba, két legyezővel táncolt a lemenő napfényben. Ezüstös haja titokzatosan szállt a levegőben, ahogy kecsesen fordult egyet. Alig mertem levegőt venni, nehogy megtörjön a varázslat és fölébredjek, de hiába volt minden igyekezetem. Pár perc elteltével megállt, rám nézett, sőt oda is jött hozzám.
-Köszöntelek! Igazán örülök, hogy végre eljöttél! - itt egy kicsit meghajolt, de úgy, hogy közbe végig a szemebe nézett. Nem tudtam elszakítani magam attól az igéző, különös szürke szempártól. 
- Hogy végre eljöttem? - ismételtem meg kissé gondolkodva - Vagyis ismersz! - Leeresztette a haját, így láthatóvá vállt két hegyes rókafüle. Mosolyogva lépett egész közel hozzám.
- Hát hogyne ismernélek! Ámbár az egy kissé rosszul esik, hogy neked szemmel láthatóan fogalmad sincs, hogy kivagyok. - szavaival ellentétben gonoszul elvigyorodott.
Bevillant egy név, ami gondolkodás nélkül, sikeresen ki is csusszant a számon.
- Gingitsune?! - a régi katanámat hívták így. Családom mindig is különös tisztelettel adózott az ezüstrókáknak. Kissé zavarba voltam, hogy most itt állt szemtől szembe velem egy. 
- Mégis rám ismertél! - fogta meg a kezem, és a homlokához szorította.  - Gyere! - fordult meg és indult el előttem. Naná, hogy elfelejtette elengedni a kezem. Égő orcával mentem utána, de még így is, föltűnt,  hogy három rókafarka is van a drágának.  Egy takaros kis házhoz vezetett. Elhúzta az ajtót és belépett. Levettem a cipőm és követtem. Most lepődtem meg igazán. A ház az otthonom pontos mása volt. Ahol fölnőttem, és minden bizonnyal a testvéreimmel, a szüleimmel és persze Shionnal éltem. 
- Ez lenne a...? - kissé meglepődtem, miközben lefeküdtem a tatamira. Még a szakadás is meg volt rajta. Pont mint régen.
- Mit gondolsz? - érkezett vissza Gingitsune egy kis szakéval.  Kezem nyújtottam érte, és előbb neki, majd magamnak is töltöttem belőle.
- Fogsz jönni, ha hívlak? - köszörültem meg a torkom a jó erős rizspálinka után. - Gondolom ez a "belső világom" ahogy a suliba emlegették. Ha szólítalak, jönni fogsz?
- Ha szépen hívsz! - mosolygott rám. Cserébe újra töltöttem neki a poharát. - Még valami! - húzott magához egész közel. Dühös voltam magamra, amiért megint elpirultam -  Ne lepődj meg, nem pont olyan leszek, ha hívsz, mint amilyenre emlékszel!
- Milyen leszel? - Nem tudtam elhúzódni, ugyanis a karomnál fogva tartott, így közvetlen közelről szemlélhettem meg tökéletes arcát. Nem egyszerűen jóképű volt. Szinte már bűnösen gyönyörű.
- Az maradjon egyelőre meglepetés! - mosolygott. - Emlékszel, hogy mit tettem, amikor ide értél?
- Nehéz lenne elfelejteni - motyogtam megint meggondolatlanul. Naná, hogy meghallotta. Elégedetten engedte el a karom, hogy színpadiasan meghajolhasson előttem.
- Igazán örülök, ha tetszett az előadásom! Remélem nem utasítasz vissza egy újabb meghívást. - Bosszantott, hogy már megint igaza volt. Nem tudtam pontosan, hogy mire hív meg, de a korábbi tánca miatt nagyon is érdekelt ez az újabb produkciója. Szótlanul mentem utána. Kint vettem észre, hogy besötétedett. A telihold sápadt fénye gazdagon megvilágította a folyót is és a fákat is. A fiú hófehér kimonója furcsán, szinte világított a félhomályban. Nem különben a haja és a szemei. Fölment egy aprócska halomra, így akadály nélkül fürdőzhetett a hold fényében. Pár másodpercig ott állt, engem nézve, majd elmosolyodott újra. Láttam a kivillanó hegyes fogait, és végre megmozdult. Egy-egy ezüst legyező volt a kezeibe. Tánca lassan, méltósággal indult. Telve volt szomorúsággal, és mélyről jövő fájdalommal. Shion jutott akaratlanul is az eszembe. Ahogy tomboltam mellette tehetetlenül. Zene nem szólt, Gingitsune mégis tökéletes ritmussal táncolt, harmóniában az épphogy csak fújdogáló szellővel. Ezüstösen csillogó alakját kiemelte a félhomályból a hold beteges, sápadt fénye. A hulló cseresznyeszirmok lágy, varázslatos fátylat borítottak erre az újabb csodára. Önfeledten álltam a sötétbe, és akaratlanul is az jutott az eszembe, hogy ezt akár a végtelenségig is el tudnám nézni. Azonban semmi sem tart a végtelenségig, vagyis a fiú is befejezte a táncot, és visszasétált hozzám.
- Na, milyen volt? - kérdezte. 
- Ezért már megérte ide jönnöm! - mosolyogtam vissza rá, talán először, mióta itt voltam. 
- Köszönöm. Ha szólítani akarsz, akkor gondolj erre az estére! - mondta. - Lassan menned kell - tette hozzá elgondolkozva.
- Találkozunk még így? Úgy értem itt!
- Ide bármikor jöhetsz! Igaz is, remélem legközelebb nem fog egy hónapig tartani, hogy ide érj! - oda lépett elém, és minden teketória nélkül megcsókolt. Elsőnek lefagytam, hisz még Shion se művelt soha ilyet, majd dühösen föl akartam pofozni, de az arckifejezése megállított. Az eddigi önelégült vigyor helyén, egy kissé szomorú mosoly ült. - Köszönöm! - súgta még. 
Kinyitottam a szemem. Az ágyamon ültem török ülésbe, térdeim keresztbe fektetve pihent a katanám. Kihúztam a hüvelyéből, és elgondolkodva meredtem a pengére. "Ha szólítani akarsz, gondolj erre az estére!" visszhangzott a fejemben a fiú hangja. 
- Táncolj a Hold fényében Ezüstróka! - motyogtam kissé álmodozón. A katanám átalakult nagamakivá. Majdnem elejtettem, hisz csak fél kézzel, úgy is csak lazán tartottam. - Nem pont olyan? Ezzel úgy érzem egy kissé elkicsinyeskedted a változást, főleg súlyba! - közöltem haragosan a pengével. Pedig gyönyörű fegyver volt. A pengéje csodás ívbe hajlott, és az él fölött egy aprócska róka vésetet fedeztem föl. Három farka volt a drágának. A keresztvas, mintha két egymással szembeállított legyező lett volna. A tsuka ezüst fonállal volt betekerve. A fonál és a rájabőr között egy aprócska, ezüst kitsune volt becsempészve. A fuchi-kashirából három ezüst fonat lógott ki, egy-egy holdkővel a végén. Maga a tok is átalakult. A színe szürke lett, és egy hátra kapcsolható, három szíjú heveder volt rajta. Még egy jó darabig elgyönyörködtem a szépségében, majd ledőltem az ágyra. A kard visszaváltozott egyszerű katanává. Már csak pár nap volt a vizsgáig, így szorgalmasan gyakoroltam a shikai alak előhívását. Vajon Gingitsune mosolygott, amikor sikerrel fejeztem be az akadémiát? Szinte biztos vagyok benne.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.