Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


...és újra eltévedtünk

2014.04.02

 ~ Kezdem úgy érezni Édes, hogy ez a folytonos eltévedés is szép lassan bájossá válik a részedről ~ próbált Gingitsune beszélgetésbe keveredni velem, holott elmélyülten egy egyenes ág után kutattam éppen.

~ Nem mintha TE jobban tudnád, hogy merre is vagyunk... ~ kiszúrtam egy kedvemre valót, természetesen a fa legtetején. De hát az úri szeszélyem ugye, hogy márpedig nekem egyenes ág kell...
Délelőtt elmentem vásárolni, és mint olyan, meg is ejtettem a nemes cselekedetet miután jó másfél órát gyalogoltam a harmadik utcasarokig. Fogalmam sincs, hogy hol is tévedhettem, de mivel ismerem magam, bele kalkuláltam előre a jó hosszú sétát. A boltban aztán kisebb vitába keveredtem Ezüstkével, hisz mint kiderült voltak olyan dolgok, amiket én igen, ellenben ő nem szeretett. Természetesen magamról megfeledkezve, hangosan vitáztam vele.
"- Ha tényleg a lelkem része vagy, akkor nincs olyan, hogy ne szeresd a paradicsomot! - közöltem a hőbörgő rókával, aki a csomagom tartalma miatt hisztizett épp.
~ Márpedig semmi jó nincs abban a piros borzadályban! Az állaga olyan folyós, mint egy szivacs, az ízét pedig ne is emlegessük!
- Bezzeg a vöröshagyma meg a rizs jöhet minden mennyiségben mi?
~ Látom kezded érteni szegény róka lelkemet.
- Elsősorban te az én részem vagy, vagyis olyan nincs, hogy ne szeresd a paradicsomot, másodsorban pedig - itt egy pillanatra elgondolkodtam - ez azt jelenti, hogy egy róka vagyok belül?
~ Kitsune vagy lelkem, kitsune!
- Lelked? Te vagy az enyém és nem fordítva! Ezt jobb ha nem felejted el!
~ Magadévá akarsz..." 
Ilyen és ezekhez hasonló bonyolult eszmecseréket hallgathatott a mélyen tisztelt publikum vagyis a többi vásárló igen csak egyoldalúan... Közben aktívan vörösödtem, ugyanis a lélekölőm minden megragadható alkalmat ki is használt, hogy zavarba hozzon. Mondanom sem kell, hogy újfent bolondnak néztek, de oda se neki, már kezdtem megszokni. Mikor úgy hittem, hogy mindent összepakoltam, fizettem a megkönnyebbülő boltosnak, majd haza indultam. Mindez bő három órával ezelőtt történt.  Fogalmam sem volt, hogy miként is kerültem végre ide, de mivel itt voltam, elszántam magam a végső megoldásra, és ahhoz egy egyenes bot szükségeltetett. Így kerültem fel a fára, annak is a legtetejére. Egy macska... bocsánat kitsune ügyességével és hangtalanságával kaptam el a kiszemelt ágat, majd egy halk reccsentéssel el is törtem azt. Másztam volna le, hogy aztán az ágat az út közepére állítsam, és hagyjam eldőlni. Ez volt ugyanis a végső megoldás. Amerre az ág dőlt, arra kellett indulni. Még Shion tanította ezt a módszert, mondván, így az istenek haza vezetnek bennünket. Csak azt nem vette számításba, hogy velem valamiért nagyon vicces hangulatba voltak az istenek, hogy egyszer majdnem egy hónapig nem keveredtem haza... De hát más módszert nem ismertem. Szóval másztam volna le, mikor egy ismeretlen egyszerűen csak kisétált alám. Nem mertem zajt csapni, inkább a lomb jótékony takarásából lestem egy darabig. Úgy tűnt, meditálni akar, viszont én úgy éreztem égi áldás köszöntött rám, hisz tőle talán megkérdezhetem az utat. Így aztán, mikor nem messze a fától leült, és hangtalanul lejjebb másztam, majd az egyik alsó ágra akasztva a csomagom, megperdültem az ágon. A lábaim tartották a testem, én pedig fejjel lefelé lógva dugtam  a lomb alá a buksimat.
-  Harakiri? Mert ha igen, akkor szívesen segítek! Megtisztelő lenne! - hoztam rá a srácra minden bizonnyal a szívbajt, miközben már kevésbé vigyázva a hangtalanságra, leugrottam mellé a földre. - Bocsáss meg, nem tudtam kihagyni - fűztem hozzá magyarázatot kissé talán sajátos humoromhoz. Bár az osztagomban értékelték, de ez csak ott volt így... 
Értékelés helyett megijedt, és elkezdte kaszabolni magát. Ugrásra készen figyeltem, hogy nehogy lefröcsköljön vérrel, ám semmi nem fojt a sebeiből. Néma csodálkozásomat a hangja szakította meg. 
- Jézusom! - olyan hirtelen rántotta a fejét, hogy majdnem én is ugrottam. Arról, hogy kit vagy mit emlegetett, fogalmam sem volt, de egy boldog ember lehetett, hisz a magáénak tudhatta ezt a valamit, netalán valakit... Ám nem filozofálgathattam, hisz folytatta - Te meg ki vagy, és mióta kukkolsz itt a fáról? Csak nem randevút szerveztem veled?
- Nem kukkoltam... főleg, mivel hamarabb itt voltam, mint te! - pislogtam rá nagy szemekkel. Közben persze Gingitsune csapta a ramazúrit.
~ Még, hogy randevú? Vele? Neked?
~ Semmi baj Drága, szerintem nem úgy értette~ próbáltam nyugtatni, de nem volt könnyű dolgom...
~ Meg van a bot, mennyünk innen! ~ morgott tovább ~ Mintha megengedném, hogy bármi ismeretlen jött-ment alakkal randevúzgass...
-Igaz is... - túrtam bele a hajamba, miközben leemeltem a csomagom, majd az ismeretlen szemeibe pislogtam - tudnál nekem segíteni?
- Oh, bocsánat, nem láttam. Mondjuk nem egy szokványos tartózkodási hely az a fa.
~ Nem szokványos? ~ csodálkoztam el magam ~  hisz a fa az egyik legszokványosabb hely a világon. Legalábbis amikor én még éltem, elég hétköznapi dolog volt, hogy felmásszak egy fára... Főleg mivel már akkor is ilyen elképesztő tehetséggel nem tudtam sosem, hogy épp merre is vagyok arccal...~ de az idegen gyorsan folytatta is.
  - Ó, már hogy ne tudnék? Szívesen segítek, de csak egy feltétellel! Ha elárulod a neved, cserébe én is elárulom az enyémet. A nevem Nishihara Shuko, a nyolcadik osztag tisztje, örömömre szolgál megismerni kedves...
~ Életke, jobb ha ezt meggondolod! ~ kezdett Ezüstke egy újabb komplénolás roham ~ Az ilyenekkel vigyázni kell!
~De te vigyázol rám, nem? ~ vigyorogtam, hisz erre mit mondhatott volna, ám ekkor az ismeretlen egy fenyegető mozdulatot tett, a kezem után kapott, mint amikor le akarunk puszta kézzel fegyverezni valakit. A testem ösztönösen mozdult, mikor elkaptam a karját, és egyet csavarintottam rajta, majd eszméltem is, hogy mit műveltem, és már engedtem el a karját.
- Bocsánat.. - szabadkoztam - reflex...
~ Nem is kezeled olyan rosszul a helyzetet, mint ahogy gondoltam... ~ hallottam Gin~chan elégedett dorombolását a fejembe
~Igazán köszi Édes, de ez nem akarattal volt... ~ sóhajtottam még ha csak gondolatban is...
 Közben bűnbánó fejjel meghajoltam az ismeretlen felé, hisz nem szalaszthattam el ezt az alkalmat, hogy valaki útba igazítson...
-Tényleg nagyon sajnálom - hajoltam meg újra, mikor komplénolt bánásmódom ellen, mellesleg jogosan - Aikawa Chiyo 11. osztag - tettem hozzá kissé zavarban. Általában, ha szívességet kértem, az osztagom emlegetése mindig rontott az esélyeimen, de itt  már nem igazán volt választási lehetőségem a korábbi megmozdulásom után.  - És... szóval... fogalmam sincs, hogy merre is vagyok, arról pedig még kevesebb, hogy miként juthatnék haza... - vörösödtem el fejem búbjáig...
- Nos... Ez meg magyarázza az eddig történteket. Ez itt a 8. osztag kertje. Ha haza szeretnél jutni, akkor ha itt kinézel, el kell fordulnod jobbra, tovább menni két utcát, aztán balra fordulni, és.... Végül pedig a szobornál a harmadik utat, balról. - akarta a fiú elmagyarázni, hogy merre is kell, hogy menjünk, de már ott elakadtam, hogy " ha haza szeretnél jutni..." Ki is ülhetett az értelem az arcomra, ugyanis a végén inkább felajánlotta, hogy elkísér. Kapva kaptam az alkalmon, hisz tapasztalat, akárhogy mondták is el, sosem úgy sült el, ahogy elképzeltem... 
- Hálás vagyok a segítségedért - hajoltam meg kicsit, mosolyogva, majd az összes csomagom egy táskába pakoltam. Ez a táska különleges volt. A szomszédból kaptam... pontosabban szereztem, de a lényegen mit sem változtat. Szóval sokkal nagyobb volt belül, mint kívül. Kifejezetten küldetésekre tervezték őket, hogy ne kelljen mindenkinek brutál méretű csomagokkal rohangálni. Az enyém annyiban volt más, hogy egy kis szörnyecske is élt benne, ami ha nem én nyúltam bele, akkor lakmározott a kézből... Egy szó mint száz, eltüntettem a a csomagjaimat, még a faágat is elraktároztam ínségesebb időkre, majd teljes menetkész állapotban tündöklöttem 
- Merre? - érdeklődtem meg, miközben Gingitsune markolatát végig simítottam. Erre a srác beviharzott az épületek közé, de el nem mozdultam volna a helyemről, mert még az kéne csak, hogy egy idegen osztagba tévedjek el véglegesen... Kis idő elmúltával vissza is ért. 
- Na, akkor menjünk is! - előzékenykedett, mintha nem rá kellett volna várnom -  Remélem nem haragszol, ha kicsit rövidítünk, nekem még eligazításom is lesz hamarosan. Szóval nincsenek túl jó tapasztalataid az emberekkel, az előbbi kéz csavarásból ítélve. Mesélnél kicsit magadról?- kérdezte, ám nekem addigra már szöget ütött valami a fejembe.
~Miért vonult el ilyen gyorsan öltözködni? ~ érdeklődtem meg Gin~chantól, mint hasonlelkű másik férfitől.
~Talán szégyenlős.~ találgatott a róka.
~Fiú létére?~ hökkentem meg?
~Talán nem akarta, hogy bárkinek baja legyen azzal, hogy magát vagdosta az előbb ~ vágta ki magát felettébb szellemesen a szellemölőm. 
~Mi baja lehet bárkinek is a vagdosással?
~ Amíg TE műveled Kedves, és VELEM, addig senkinek semmi~ vágta rá a Róka egy önelégült vigyorral. ~ Amúgy közbe próbál beszélgetni veled! 
~Mi is volt a kérdés?~ ismertem el Ezüstke előtt, hogy rá figyeltem, nem az idegenre...
~Az osztagra kíváncsi~ dorombolta.
-Mi nagyon jó osztag vagyunk - mosolyodtam el lelkesen - rengeteget játszunk, vannak közös szakézások, meg persze járunk küldetésekre... - kissé érdekesen ugyan, de le ugrott a földre, hát ugrottam én is utána, úgy folytattam - de ha a keze felé nyúlnak az embernek, az már nem csak ugrást kíván, nincs igazam? - nem különösebben zavartak a logikai ugrásaim, láthatóan a srácot sem.
- Az jó, itt a 8. osztagban nincs sok ilyesmi. Sok a karrier mániás, és hát elég sok az ellenségeskedés. Persze vannak normális arcok is akikkel lehet iszogatni. Mondjuk a napi rutin még mindig tele van edzésekkel, de végül is meg lehet szokni. Az egész osztagban a kapitány a legjobb arc. Többek közt miatta választottam ezt az osztagot. Huh... Megindult rendesen a nyelvem, remélem ne untatlak.
Hangtalanul ráztam meg a buksimat. Már miért tette volna? Igaz ugyan, hogy a nyolcadik osztag inkább a pihenéseiről, miegymásairól volt híres... de ilyen apróságokon nem akadunk fel ugyebár, hisz kinek mi a sok. 
- Játszani én is szeretek - szélesedett ki a vigyorom, miközben lopva megsimogattam a lélekölőm, aki lelkes dorombolással válaszolt, újfent elgondolkodtatva azon, hogy a kitsunék mióta dorombolnak, végül eldöntöttem, hogy ő ilyen különleges darab - A játékokkal mindig sokat lehet tanulni, szóval jó ha benne van a napi rutinba - referáltam a játék alatt még mindig az edzésekre, és fel sem ötlött bennem a gondolat, hogy más esetleg nem erre gondolna...
- Hát igen, játék. Velem elég kevesen akarnak "játszani", mondjuk meg tudom őket érteni. - kezdtem felismerni a környezetemet, ami csak egyet jelenthetett, hogy haza értünk. 
- Nincs aki edzene veled? - csodálkoztam el. - Hisz akkor a legjobb helyen vagyunk! Ne aggódj, itt biztos akad önként jelentkező. Ha más nem, hálából, hogy segítettél, én is edzhetek veled. - nyújtottam felé a karom, hisz az egész földkerekség egyetlen helye, ahol tudom mi hol és merre van, az az osztagom területe. Egy nyugodt mozdulattal rántottam le a földre. 
Persze szegény azt nem tudhatta, hogy amint az osztagom területére lépett, máris elkezdődött az edzés. Amint az ebédlőhöz értünk, jó példával járva elől, papucsokba bújtam. Persze az nem látszott kívülről, hogy a papucsaim egyenként 10-10 kg~osak voltak. Mint ahogy az se látszott, hogy az ajtó, amin be kellett jutnunk, csekély 200 kilós volt. Viszont így a vendégnek csak az 5-5 kilós papucs jutott... Szóval kicsit bocsánatkérő pillantással néztem rá majd beléptem az ebédlőbe.  Bent tea szertartással kezdtük az edzést. Annyira azért nem voltam szívtelen, hogy a súlyokból készített mellényt is ráadjam szegényre... 
A pohár, amibe a teát kiöntöttem neki, úgyszintén sokkal nehezebb volt, mint amilyennek látszott... vagy mint amilyennek kellett volna lennie. De úgy gondoltam, hogy a hétköznapi tárgyaim talán jótevőmnek is segíthetnek a bemelegítésbe...
- Látom te a mindennapi dolgokat is edzéssé varázsolod. - Emelgette a nehéz csészét. - Ennyire szigorú egy 11. osztagos edzés terve? Úgy értem én a legtöbbet a zanpakutoum edzésével töltöm, nem a testemével.
- A lélekölőm a testem részévé válik amint küzdelemre kerül a sor. - mosolyodtam el kedvesen, miközben egy kecses mozdulattal felkeltem, aprót meghajoltam, és az üres csészéket összeraktam egy tálcára, majd a szomszéd helyiségbe a mosogatóba pakoltam őket. Vissza is libbentem a vendégemhez egy lelkes mosollyal az arcomon.
- Van egy jó helyünk, amit szerintem te is értékelni fogsz  - indultam el az egyik edzőépületünk felé. Természetesen a papucsok maradtak, hisz mezítláb mégse szaladozhatunk a csupaszt földön! Alig értünk ki a keskeny kis ösvényre, ami a teremhez vezetett. Hirtelen megéreztem, hogy figyelnek. Ráadásképp a leselkedő a vérszomját se rejtette épp véka alá. Úgy tettem, mint aki nem vette észre a két jómadarat, majd mikor hallottam, hogy mozdultak, megtorpantam. Extra gyorsan helyeztem, egy-egy sallert a fiúk tarkójára. 
- Ahogy azt a 11. tiszttől el is várhatja az ember - vigyorgott az egyikük. 
- A kitől? - pislogtam rá értetlenül.
- Nem olvastad a hirdető falon? - csodálkozott rám a másik.
- A hirdetőfalon csak a hadnagy legújabb remekművű rajzait láttam - túrtam bele a hajamba
- Hát akkor most szólunk, 11. tiszt lett belőled - bólogattak együtt érzően.
- És mi a hóhért vétettem, hogy így megbüntettek? 
- Legutóbb egy egész dojót küldtél el a negyedik osztaghoz egymagad - vakarózott az egyikük. 
- Majd engem küldött el Kinoshita egymaga - bólintottam.
- Te elmentél a negyedik osztaghoz? - hüledeztek.
- Nem, de lett volna rá okom - vigyorogtam, majd elkomolyodtam hirtelen - ugye nem kell irkálnom emiatt.
- Nem hinném - villantotta meg a foghíját a másik. - De lényegtelen is. Ez van és kész. 
- Szabad a nagy terem? - kezdtem zavarba jönni, így tereltem inkább a témát.
- Szabad, de még nem takarítottuk ki magunk után - mutatott a foghíjára a merénylőnk.
- Nem baj - vigyorodtam el, majd intettem vendégemnek, hogy mehetünk. Talán ez az egy terem volt olyan, ami megegyezett az osztagomról szállongó hiedelmekkel. Ahogy az ajtóhoz értem, levettem a papucsot. Na nem, mintha olyan nagy tisztaság lett volna bent. A falakról néhol hullott a vakolat, és a szépsége az egésznek abban volt, hogy fent maradtak szélére kedves kis vérfoltok alvadoztak rá. Mit mondhatnék, igazán "szívmelengető" látvány volt, az egyszer már biztos. 
- Ne ijedj meg a hely komorsága miatt - mosolyodtam el, miközben beljebb sétáltam - Ez az egyetlen ilyen edzőterem az osztagban. Ahol nem kell semmire vigyáznunk. - míg beszéltem egy szalaggal összefogtam rakoncátlan tincseimet, majd előhúztam Gingitsunét - Amikor találkoztunk sebeket eszkábáltál magadra, a jó ég tudja miért. Itt nem kell semmire sem vigyáznod... legfeljebb magadra - hajoltam meg felé, majd védekező állást vettem fel. Elvégre ő volt a vendég, szóval udvarias igyekeztem lenni.
- Hát, nem mondom hogy megrémiszt, inkább aggaszt.- nézett körbe, felmérte a terepet.
Nem vonta ki a kardját, szóval én is elraktam az enyémet. Látszólag hanyag testtartásban vártam, hogy támadjon, de legbelül már alig vártam, hogy repülhessek. Figyeltem az egyensúlyát, a súlypontját, majd behunytam a szemeim. A levegőre koncentráltam, a kardtávomon belül. Ki mondta, hogy pusztakézzel nem lehet a kardforgatást gyakorolni? 
Amint megéreztem az enyhe kavarodást a gyomrom előtt a levegőben, hátrébb ugrottam, kikerülve a támadómat, ha csak egy hajszálnyival is. A védekezéssel már nem volt bajom. Ryushi~san óta ördöngős ügyességgel tudtam kitérni a felém intézett támadások elől. Már csak az volt a kérdés, hogy én betudok~é helyezni pár ütést. 
A következő támadásánál elérkezettnek éreztem az időt. Még mindig csukva voltak a szemeim, és a fejem felől éreztem azt a nagyon enyhe és gyors légmozgást. Kis lélekenergiát irányítottam a lábamba, mintha shunpózni akarnék, és elrugaszkodtam  a földtől. Így nem a haladó sebességem növeltem meg, hanem az ugrásom magasságát. Jóval a feje felett fogyott el a lendületem. Egy jólesőt és hatalmasat sóhajtottam. Ilyenkor éreztem és élveztem igazán a szabadság mámorát. Amint vissza kezdtem zuhanni a földre, meglendítettem a két kezemet, megperdülve a saját tengelyem körül. Mind sebesebben kezdtem forogni, a lendületem hajszolt még gyorsabb lendületbe, így közeledtem Shuko~san felé, eltökélt szándékkal, hogy egy kellemes tarkón rúgást helyezzek a buksijára. Egyedül ritka jó reflexeinek köszönhette, hogy nem talált telibe a talpam. Amint földet értem, hátra ugrottam. Nem szerettem volna, ha kiugrik az állam. Ám a megelőlegezett riadalom felesleges volt. Kissé döbbenten pislogott rám. Pár pillanatig még feldolgozta az információkat, majd újfent hitetlenkedést villantott a szemeibe.
- Te most meg akartál ölni? - döbbent rám, holott meg lett tárgyalva, hogy ezért jövünk ide. 
- Nem haltál meg! - közöltem vigyorogva, már ha nem tűnt volna fel neki. Gondoltam kipróbálhatom Kinoshita~san mozdulatait rajta, amiket eddig azon az egy ominózus alkalommal megmutatott. Újfent hanyag mozdulattal vártam, hogy támadjon, de úgy tűnt, másodszorra jobban meggondolja a dolgot. Végre elővette a kardját, és egy gyors mozdulattal megmetszette a hátát. 
~Életke, légy észnél!~ morrantott a Róka, mire a testem önkéntelenül lendült a magasba. Még sosem okozott csalódást Ezüstke, ha harcról volt szó. Kiderül, jogos volt aggodalma. Apró vércseppek csapódtak a helyemre, koppantak a padlón, szép lyukakat képezve a tatamin, de az alatta lévő kövön is. Visszapottyantam, és egy kissé ijesztő mosollyal pattantam újfent el, ám most a fal fele vettem az irányt, és a levegőben megperdülve, talppal érkeztem a falra, majd rúgtam el magam a srác irányába. Közben már megperdültem a saját tengelyem körül. Reflexei megint épp csak kimentette az irháját, de nem is ez volt a fő attrakcióm. Amint a közelében földet értem, elkezdtem. Nem a sebesség, hanem a mozdulatok voltak a kulcs. Hirtelen helyváltoztatás. Ehhez én még adtam egy kis shunpót is, és az eredmény elég látványosra sikeredett. Először csak a karjaim tűntek el, majd mintha az egész testem apró darabokra szakadt volna. Jobb eredményt értem el, mint vártam, bár a hatás se volt semmi, amit kiváltottam. A fiú elsápadtan körbenézett, és mindenhol az én masszaszerű képemmel pisloghatott ordasszemet, mármint rókaszemet. Végül megszabadult a tudatától. Meglepetten torpantam meg, minek hatására a testem szép lassan visszanyerte eredeti alakját.
- Hát őt meg mi lelte? - érdeklődtem le, jobb híján Gingitsunét.
~ sokk... azt hiszem~ bizonytalankodott a Róka. Nem volt mese, el kellett vinni a negyedik osztaghoz. Fel is kaptam, mint a kislányokat szokás, és már indultam is volna vele, ám a kapuban egy zavaró érzés kerített a hatalmában. Merre is lehet a negyedik osztag...?
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.